Nemrég tartottátok a Leszbikus terek című rendezvényt Józsefvárosban. Honnan jött az ötlet, hogy megvalósuljon ez a több helyszín bevonásával történő program?
Ladjánszki Márta: Szűcs Réka archivista és kurátor 2024 szeptember végén keresett meg, hogy a Széki Luca darabfelújításomat szeretné koreográfiai alapanyagként használni, hiszen az ő munkája és az említett előadásom is a nőről, a női létről, erőről és sorsról szól. A Labrisz Leszbikus Egyesület 25 éves évfordulója adta az apropót. Kurátorként tevékenykedett és több dologban is el tudta képzelni, hogy a mozdulataim, szólótáncom és néhány előadómmal közös csoportos megjelenésünk a kiállítás része legyen felvételről. A Leszbikus Terek projektet, aminek ő a gondozója és gazdája, egy movie performansz sorozattal szerette volna bővíteni, kiteljesíteni, ahol néhány budapesti helyszín, fontos állomás elevenedik meg azáltal, hogy betáncolom azokat. Emellett még arra kért, hogy egy Thierry De Mey Kékszakáll-installációjának feminista parafrázisaként értelmezhető anyagot is forgassunk az alkalmi társulatom női előadóival közösen, ami szintén a 25 éves évforduló kiállításanyagába, sőt egy később megvalósuló online elérhető kvázi múzeum vizuális anyagaként is szolgál.
Milyen koncepció mentén épült fel az esemény?
Ladjánszki Márta: Mivel a tavalyi budapesti helyszínek listája hosszú lista volt, s az első alkalommal nem jutottunk el mindenhová, igazán szerencsés volt, hogy Józsefváros Önkormányzata támogatta ezt a folyamatot. Októberben velem 4 helyszínt kerestünk fel; az egykori Club 93 Pizzeriában, a Vas utca 2-ben kezdtünk, majd átsétáltunk az Angyal bárba (Szentkirályi utca 8.), onnan tovább az egykori Tilos rádióhoz (Mária utca 54.), és a valamikori Egocentrum (Lőrinc pap tér 3.) helyszínen zártunk. Szűcs Réka 2 kivételes tehetségű és lelkes alkotótárssal dolgozik együtt, Szabó Gábor operatőrrel és Várhegyi Rudolf hangmérnökkel.
Szűcs Réka: 2024 óta dolgozom a Labrisz Leszbikus Egyesület archivista munkacsoportjában és gondozok az archívumi állományhoz kapcsolódó kutatói, művészeti, kulturális projekteket. Az archívumi állomány egyik tétele egy ún. Leszbikus topográfia, Andrea Schnitzer és Kristina Cajkovicova Labrisz-gyakornokok 2017-es kutatása, amelyben egy budapesti várostérképen jelölnek meg egykori meleg helyszíneket és nyújtanak róluk információt. A Leszbikus terek erre a kutatásra épül és reflektál utcai performanszok, az azokat rögzítő koreografikus mozgóképek formájában, melyekben a mozgó test megeleveníti a múltat. Nem emlékezik rá, nem „eltáncolja”, hanem a teste elevenségével teszi elevenné. Szó szerint megtestesíti azt, ami egykor jelen volt ezeken a helyszíneken.
Nyitottságot tapasztaltatok az utca részéről? Egyáltalán: milyen változást szeretett volna elindítani, elérni a program a befogadóban?
Ladjánszki Márta: A projekt célja – ahogy én látom résztvevőként – elsősorban a figyelemfelkeltés volt. Ezért is hirdették meg a forgatási napokat és helyszíneket, hogy aki kíváncsi, odamehessen és egy pillanatra beleláthasson abba, mi történik ott, ahol talán ma már semmi sem emlékeztet a régi időkre. A forgatások alatt mindig volt valamilyen visszhang az utcán: néhányan csak meglepődtek, mások kíváncsian figyeltek. Hiszen nem mindennap lát az ember egy táncost, aki teljes fókuszban egy olyan térben dolgozik, ahol egyébként nem szokás táncolni.
Szűcs Réka: Olykor annyi is elég, hogy megakasszuk a hétköznapi élet áramlását, a hétköznapi működésünk rutinjait és kizökkentsük magunkat abból, hogy egyfelől azért nem veszünk észre dolgokat magunk körül, mert megszoktuk, ismerjük, unjuk őket, másfelől, hogy minden jelenségre, amelyet megtapasztalunk, rögtön legyen „megfejtés”, gyorsan felfogható és elhelyezhető magyarázat. Odatehető címke a megszokott, ismerős, unott dolgok mellé, hogy aztán fejünket leszegve, érzéketlenül elmehessünk újból mellettük.
Az Angyal bár neve talán annak is ismerős lehet, aki nem jártas annyira ebben a témában. Neked milyen fontos élmények kapcsolódnak az ominózus helyszínekhez akár magánemberként, akár művészként?
Ladjánszki Márta: Sok helyszínt csak névről ismertem korábban. De nem kell személyes élmény ahhoz, hogy az ember megértse, milyen fontos szerepe volt ezeknek a tereknek azok számára, akik máshol nem érezhették magukat biztonságban vagy elfogadva. Mindig is fontosnak tartottam, hogy a művészetemmel olyan közösségek felé forduljak, akiknek szükségük van a láthatóságra – legyen szó bármilyen kisebbségről.
Szűcs Réka: Nem vagyok budapesti, Pécsett születtem, de több mint 20 éve élek ebben a városban. Lehet, hogy csak még mindig fenntartom ezt az „idegenségemet”, mindenesetre rettenetesen élvezem bámulni a várost, belesni lépcsőházakba, besétálni udvarokba, lakások fényeit figyelni, megörülni a még meglévő műhelyeknek, kisboltoknak, csavarogni a rozsdaövezetben, gyárak maradékai közt. Nagy kedvencem Kőbánya és Józsefváros. Az, hogy a Leszbikus topográfia révén másként járhatom be és ismerhetem meg a város régen volt színtereit, amelyeknek egy részéhez egyébként nekem is van kötődésem, rendkívül inspiráló. De rendre kiderül, hogy bárki, akivel a környezetemben beszélek erről a projektről, szintén őriz személyes emlékeket egyes címeinkről, és hiába ismeri jól a várost, merőben új információt is kap. Sokszor éppen azt, hogy ezek egykor meleg helyek voltak.
Márta, számodra menekülési út is a tánc, segít kiszakadnod a kormány teremtette lehúzó, gyűlölet és kirekesztés átjárta hétköznapok fogságából?
Ladjánszki Márta: A tánc, a mozgáson keresztüli kifejezés számomra eszköz arra, hogy művészi formában beszéljek mindarról, ami foglalkoztat, megérint, érdemes odafigyelni – akkor is, ha éppen nem rólam szól. Nem menekülés ez, hanem tudatos választás: így tudok a legőszintébben kapcsolódni a világhoz. Úgy érzem, Szűcs Réka azért hívott ebbe a projektbe, mert előadóként határozott és erőteljes jelenlétem van – akár a saját munkáimban, akár más alkotók darabjaiban. Ezt az erőt, a technikai tudásomat és az előadói tapasztalatomat arra használom, hogy az elfogadást, a test szabadságát és a közösség fontosságát közvetítsem. Talán nem véletlen, hogy mindezt éppen a kortárs táncban találtam meg – számomra ez a legszabadabb kifejezési forma, amit az előadó-művészet kínál.
Mint a kortárs komolyzenében, úgy a kortárs táncban sincs könnyű dolga a laikus nézőnek, ha mindent érteni akar. Mit tanácsoltok, hogyan forduljon a kortárs tánc felé, mire figyeljen?
Ladjánszki Márta: Egy kortárs táncelőadásra érdemes nyitottan és elfogadóan érkezni – önmagunkra és másokra is. A kortárs tánc viszonylag fiatal művészeti forma, ami folyamatosan alakul és keresi önmagát. Nincs egyetlen meghatározása, hiszen minden alkotó és táncos más háttérrel, más tudással, más szemlélettel dolgozik – ezért minden előadás egyedi és különböző lehet.
És a nézők?
Ladjánszki Márta: Alkotóként szeretek közel lenni a nézőkhöz – szó szerint is. Hiszem, hogy amikor a közönség testközelből látja a mozdulatokat, az erőfeszítést, a valódi fizikai munkát, amit egy-egy előadásba beleteszek, akkor mélyebben megérti és jobban átérzi, miről szól a darab.
Ez persze azt is jelenti, hogy jobban kiszolgáltatom magam, de számomra ez a közvetlenség és őszinteség adja meg a találkozás valódi értékét.
Szűcs Réka: Érdekesnek találom, hogy a zenén nem kérnek annyit számon, mint a táncon – azt valahogy nem akarják az emberek mindenáron „megérteni”. A táncot bezzeg igen. Mivel én kísérleti koreografikus mozgóképekkel is foglalkozom – alkotóként, kutatóként és oktatóként egyaránt –, duplán „kihúzom a gyufát”… Vagyis még a mozgókép nyelvére is igyekszem átvinni a táncot. És bizony valami miatt nálunk a filmmel szemben is komoly elvárás az érthetőség – tudniillik az értelemmel felfoghatóság és a történetmesélés. Amellett, hogy kritikusan fontosnak tartom a koncepciót, a „gondolatot”, melynek mentén szükséges a mű struktúráját, formáját és tartalmát kialakítani, nagyon hiszek az érzéki befogadásban. Pontosabban abban, hogy úgy a tánc, mint a mozgókép érzéki műveket eredményez, és érzéki befogadást igényel. Szerintem nekünk ezzel az érzékiséggel, a testiséggel, úgy értem, a magunk testével, mint fizikai entitással való közvetlen, kontroll- és ítéletmentes viszonnyal vannak nehézségeink. Sok minden fakad ebből.
Hozhat-e frissülést, szabadságot az LMBTQIA+ közösségek életében egy kormányváltás?
Ladjánszki Márta: Őszintén szólva nem várok csodát egyetlen választástól sem, és nem gondolom, hogy önmagában egy kormányváltás hozhatná el a valódi változást. A lényeg inkább az, hogy felismerjük: párbeszédre és nyitottságra van szükség, nem pedig félelemre vagy félelemkeltésre. Amíg nem tanulunk meg egymással beszélni – nemcsak a különbségeinkről, hanem a közös emberi tapasztalatainkról is –, addig a politikai változások csak felszínesek maradnak. Az LMBTQIA+ közösségek életében minden apró nyitás, minden gesztus, ami a láthatóságot és az emberi méltóságot erősíti, számít.
Szűcs Réka: Amikor 2023-ban elmozdítottak az akkori munkahelyemről, szinte mindenki arra biztatott, hogy hagyjam el ezt az országot. Azonban úgy döntöttem, hogy maradok, és mindenképp a civil szektorban keresgélek megélhetési lehetőséget, amellett, hogy továbbra is folytatom a filmkészítést, a tanítást, a kísérleti táncfilmmel foglalatoskodást. Aztán pár hónappal később, éppen karácsony előtt, amikor arra jutottam, hogy valóban nem nagyon van olyan állás, amit keresek, és amit teljes szívvel, jelentős kompromisszumok nélkül elvállalhatnék, bízott meg a Labrisz vezetősége azzal az archivista-kurátori feladattal, amelyet azóta is végzek, és amelynek keretében most beszélgetünk. Roppant hálás vagyok ezért a találkozásért. Mindeközben azt is gondolom, hogy bármilyen nehéz is olykor sokaknak, sokunknak a különböző sérelmeink, nehézségeink és hátrányaink közepette, mégis sok tekintetben igenis szerencsések vagyunk. És látva a világ történéseit – ha mégoly pátoszosnak is hat –, történelmi időket élünk. Érdemes részt vennünk benne.
Fotók: Huszár Boglárka
