Hamarosan gyalogosbarát környezetet alakítanak ki a Trefort utcában, olvastam valahol, ami jó hír, mert a hetvenes években a Puskin sarkán befordulva mindig úgy éreztem magam, mint akit nyaktiló alá kísérnek.

Ha osztok-szorzok, akkor négy év alatt nagyjából ezerkétszáz alkalommal fordultam itt be, hogy csengetésre beérjek. Pedig nem volt szigorú gimnázium a Trefort (akkori nevén: ELTE Ságvári Endre Gyakorló Iskola). Ott találkoztam például életem egyetlen barátságos tornatanárával. Ki nem állhattam a kosárlabdát, ami másról sem szólt, mint hogy a nálam magasabb osztálytársaim egymásnak dobáltak egy olyan labdát, amelyhez hozzá nem értem volna, mert apró rücskeivel felhorzsolta a bőröm. Ezért aztán rendszeresen próbáltam ellógni a testnevelésórákat.

„Sajnálom, Bajtai – mondta szomorúan a barátságos tornatanár –, mert én szerettem volna magával megkedveltetni a kosárlabdát.” „Nem fog menni, tanár úr” – mondtam dacosan. „Ez esetben itt van ez a recept, váltsa ki a legközelebbi patikában, és érjen vissza óra végére.” Utóbb még azzal is bevágódtam nála, hogy neki ajándékoztam a kisgyerekként nagyapámtól ajándékba kapott startpisztolyt egy marék lőszerrel, mert tizenhat éves koromra elveszítettem minden érdeklődésemet a fegyverek iránt.

1978-ban, érettségi után két osztálytársammal berúgtunk és a sötétedést követően visszamentünk a Trefort utcába, ahol lepisáltuk az iskolakaput. Két-három korsó fejenként tekintélyes adag, és néztük, ahogy a vizeletsugár ide-oda táncol a nagy tölgyfa kapun. Vegyes érzelmeink voltak gimnáziumunk iránt. Akkoriban szerintem nem léteztek még ilyen kifejezések, hogy piacképes tudás, de tény, hogy négy év alatt valami erős szellemi építmény jött létre az agyunkban, amelyben a kotangens még csak véletlenül sem egy különös kegyetlenségéről hírhedt spanyol inkvizítor neve volt, hanem trigonometriai szögfüggvény.

Mégis mi volt az, amit nem szerettünk? Talán azt, amikor egyes tanárok az orrunk alá dörgölték, hogy ennek a gimnáziumnak a hírneve mindennél értékesebb, és erre minden körülmények között büszkének kell lennünk, miközben nem árulták el, hogy miért. Például azért, mert Teller Ede 1925-ben itt érettségizett jeles eredménnyel, viszont a hidrogénbomba feltalálójának a neve talán nem csengett túl jól a Kádár-korszakban, ahogy az egykor szintén itt tanuló Kármán Tódor vagy Polányi Mihály neve sem.

Kémiatanárnőnk is rögtön iskolánk százéves múltjára hivatkozott, amikor csak nagy nehezen tudtam kinyögni, hogy a kalcium vegyértékeinek száma kettő. Miközben a tanárnő cigarettától rekedt hangon kioktatott, hogy aki nem tanul a Trefortban, az más, nála erre érdemesebbek elől foglalja itt a helyet, szemmel láthatóan nem óhajtott tudomást venni a kamaszkorban szinte kötelező világfájdalmamról. Ő nyilván tisztában volt vele, hogy a világfájdalom lényegtelenebb a kalciumnál.

Jó tanáraink voltak, és akadt köztük néhány kivételes különc is. Egy történelemtanár, aki nem jött be csengetés után húsz percig, mert a folyosón dohányzott egy kollégájával, majd miután az asztal szélére feltornyozta a hóna alatt hurcolt könyveket, kényelmesen zsebre vágott kézzel húsz perc alatt elmondta Európa történelmét a nagy felfedezések korától a második világháború végéig, beleértve az eredeti tőkefelhalmozást és az ipari forradalmat is, olyan összefüggésekre világítva rá, amelyekre korábban senki. Hirtelen világossá vált minden, ami addig csupán események kusza káosza volt.

Harmadikban új fizikatanárunk lett, név szerint Ujj János, akiről a háta mögött azt suttogták, hogy zseni. Egy Albert Einstein-szerű figurát vártunk, ősz bajusszal, hóna alatt hegedűtokkal, de csalódnunk kellett. Ujj János azzal kezdte az órát, hogy felejtsünk el mindent, amit addig fizikából tanultunk. Az nem lesz nehéz, nevetgéltünk.

Képzeljünk el egy testet, mondta Ujj János mosolyogva, mire a fiúk elképzeltek egy női testet, a lányok pedig egy férfitestet, a tanár úr viszont arra kért, hogy ez a test legyen inkább a kezében tartott krétacsonk.

Mi történik, ha ezt a testet leejti, kérdezte Ujj tanár úr, és el is eresztette a krétát. Leesik, mondtuk kórusban. A miért esik le kérdésre többen a tömegvonzást okolták, de ez volt az utolsó értelmes válaszunk aznap. A tanár úr a táblához ugrott és húsz perc alatt képletekkel, ábrákkal rótta tele, miközben rendületlenül magyarázott. Egy szót sem értettünk az egészből. Ujj tanár úr csalódott bennünk, és a következő órákra be sem jött, majd amikor mégis, akkor leült az osztály legjobb fizikusa mellé és vele beszélgetett kicsengetésig. Ujj tanár úr idővel távozott az iskolából, nem is hallottunk róla később, az osztály legjobb fizikusa pedig később egyetemi tanár lett Kaliforniában.

Kotangenst, aki nem vérszomjas inkvizítor volt, hanem szögfüggvény, matematikatanárnőnk mutatta be nekünk. Én valahogy úgy képzeltem, hogy tangens egy jó nő, kicsit koros, de nagyon szexi. Sűrűn csalja kotangenst, aki eléggé ügyetlen, igazi balfasz, mindig félregombolja a kabátját, de ügyesen főz, és Teller Ede társaságában valami tömegpusztító fegyver feltalálásán töri a fejét. Néha együtt vacsoráznak a szinusz-koszinusz házaspárral. Szinusz, a férj, mindig fáradt és mogorva, mert sokat dolgozik, miközben felesége, koszinusz léha, lusta nőszemély, egész nap csak a körmét lakkozza és rejtvényt fejt. Szeretné megtalálni az igazit.

A matematikatanárnő korábban korcsolyabajnokként lett híres, de idővel kicsit elhízott, és mire felért a harmadikra, nehezen vette a levegőt, de mindig az orrán át, miközben a hetes jelentését hallgatta. Orrlyukai félelmetesen tágultak és szűkültek, és talán ezért féltünk tőle, de elnézőbbek lettünk iránta, amikor láttuk, hogy tanítás után a Rákóczi úti cukrászdában porcukros krémsüteményeket vásárol, hogy aztán kis Polski Fiatjával elinduljon haza.

Többen is tudni vélték, hogy a jó matekosokat rendszeresen meghívja a lakására, ahol süteményeket kóstolgatva bonyolult matematikai kérdésekről beszélgetnek. Természetesen a tanárnő absztinens volt, ezért is éreztem magam kellemetlenül, amikor az érettségi előtt pár héttel a Rákóczi úti Marika talponállóból kilépve a kelleténél hangosabban jegyeztem meg, hogy szeretem a sört. Még ki sem tettem a pontot a mondat végére, amikor megpillantottam a matematikatanárnőt, aki kezében kis süteménycsomaggal igyekezett a Polski Fiatja felé.

Szigorú pillantást vetett rám, én halkan köszöntem, jó napot, tanárnő, tangens és koszinusz, ez a két pletykás nőszemély minden bizonnyal valami édeset isznak, majd sarkon fordultam, és csak annyit mondtam a többieknek, hogy igyunk meg még egy sört. A második korsó után kezdi felfogni az ember, hogy egy tanárt nem kell szeretni, de félni sem kell tőle, ahogy Teller Edétől sem, akiről mindmáig nem derült ki, hogy a süteményt vagy inkább a sört szerette.

Itt olvashatóak a korábbi Borongók.

Nyitókép: Ballagás a Trefortnál (akkori nevén ELTE Ságvári Endre Gyakorló Iskolában) 1979-ben – Fotó: Reichardt Nóra / Fortepan