Csak.
Alanyunk két hete egyszerre próbált meg hosszan és alaposan leírni két dolgot. Csak két dolgot. Egyrészt az osztályfőnöknek az üzenőfüzetbe azt, hogy a gyerek nem azért csúszik nagyszünetben szánt szándékkal a fenekén a folyosón, mert ők nem figyeltek rá korai hónapjaiban, továbbmegy: korai éveiben, vagy mert érzelmileg elhanyagolták, negligálták, abuzálták, húzták-vonták, szeretetmegvonták, esetleg mert erre buzdították, továbbmegy: tanították volna, hanem mert az élet kiszámíthatatlan, a gyermeki szófogadás múlandó, és az élet nagy kérdéseire, azon közül is egyre – miért? – a válasz sokszor egyetlen nyomorult egyszótagos betűsor.
Másrészt azt akarta leírni, mi történt vele egy íróról elnevezett intézet előtt elhaladva egy napsütéses szombat délután, amely akár örökre is megváltoztathatta volna az írásról addig gondolt nézeteit, ha lettek volna rá megfelelő szavai, és ha arra az egyszerű kérdésre is választ tudott volna adni, hogy miért. Mert csak. A folyosón nagyszünetben feneken csúszni jó.
Haza.
Alanyunk tehát egy méltán híres festőről elnevezett keresztutcában sétálva, majd a méltán híres íróról elnevezett intézet előtt meg-megállva olvasta el a méltán híres íróról szóló, ott kihelyezett tájékoztató táblákat, és próbálta leírni a másik dolgot. A hazakeresés és hazatalálás szavak itt vertek éket addigi életének viszonylagos, az értő olvasáson alapuló folytonosságába. Ha példát szeretnénk találni arra, hogyan lehet egy viszonylag könnyen átlátható nyelvtani érdekességet átláthatatlanul bonyolulttá tenni, alanyunk javasolja a következő bekezdéseket a hazatalálás és a hazakeresés szavak önmagukhoz és egymáshoz való viszonyának unikalitásáról:
A hazatalálás szóban a haza alanyunk számára a hová kérdésre volt eddig válasz, a hazakeresés szóban pedig a haza a keresés tárgya volt. Tehát: hová találtál? Haza. És: mit keresel? Hazát. Vagyis ezt gondolta eredetileg. Aztán később, túlgondolva az eredeti gondolatot, arra is gondolt, lehet, hogy egész eddigi életében rosszul gondolta azt. Lehet, hogy a hazatalálás szó valójában szintén egy tárgyas alárendelő szóösszetétel. Annak, hogy: mit találsz?, hazát, egyelőre nem mert utánanézni.
Aztán alanyunk később persze utánanézett. Aztán alanyunk számára persze világossá vált, hogy hülyeséget gondolt másodjára. Elsőre gondolta jól. Hazatalálni lehet valahová, hazakeresni meg nem lehet sehová. A hazabeszélés még csak-csak, na de a hazakeresés egyértelműen valahovátlan. A két szó viszonya grammatikailag sokkal lazább, mint az első ránézésre tűnhetik. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy a haza szó kétféle jelentésének vagyunk ehelyütt tanúi, de ez a köztük lévő analógiának tűnő valami annyira megtévesztő, hogy azt hisszük, ugyanazt a hazát keressük és találjuk meg. Mondjuk inkább úgy: alanyunk hiszi azt. Mi lehet, hogy már nem is hiszünk, sőt mi több, már nem is értünk semmit. Hazánk nyelvtani és nyelvtanon kívüli törvényeit pedig legkevésbé. Elnézést. Illetve.
Bocs.
Alanyunk ezt aznap először a koreai boltban kért sűrűn. A welcome feliratú lábtörlő csücskében bukott fel majdnem, amely, végiggondolva funkcióját, egy nemzet bizalmatlanságának tárgyi attribútuma, tekintve hogy a mi hazánkban – bocs, értsd, a mi utcánkban – mindig az ingatlanhatáron belül, és nem kívül helyezkedik el. Mert mindenki fél, hogy kívül ellopják. Már a koreai boltban magyar termékeket áruló koreai is.
Alanyunk ezt másodszor, harmadszor, negyedszer és ötödször a gótikus szerkezetű rendelőintézet főépületében kért. A fő- és kereszthajó képzeletbeli metszéspontjában már a földszintről látszott a huszártornyot megtestesítő laboratóriumi részleg, ahová sok lépcső vezetett, sok botlás lehetőségét magában hordozva. Végül csak egyszer botlott el, akkor viszont nagyon.
Mint.
Elbotlott, mint a… Mint a… Oké, a végső igazság a következő: alanyunk legalább úgy irtózik a felesleges hasonlatoktól, mint a felesleges hárompontoktól. Tehát nem valamihez hasonlóan botlott el, hanem egyszerűen nagyon elbotlott. Amit nem lehet leírni hasonlatok nélkül, azt már nem is érdemes leírni. Minden leírható dolog leginkább önnön magával írható le a legpontosabban. A valami nem hasonlítható semmihez. Felejtse el alanyunk azt, hogy „az vagy nekem, mint”. Vagy vagy nekem, vagy nem vagy. Leginkább nem. A nincs szócskáról meg majd egy következő alkalommal húzza le alanyunk a vizeslepedőt. Már ha van neki olyanja. Már ha lehet a nincsnek bármije a semmin kívül.
Szaniszló Judit
Nyitókép: Pixabay
