Falun éltem egészen 18 éves koromig, amikor a szüleimmel felköltöztünk Budapestre. Itt jártam általános iskolába és gimnáziumba. Volt megkülönböztetésben részem a felső tagozaton és a gimnáziumban is, de csak ritkán, és nem is volt olyan bántó. Talán csak azért, mert akkor már jól tudtam kezelni. Alsó tagozaton viszont folyamatos volt a kirekesztésem.
Többször tartottunk osztálytalálkozót, egyikre sem mentem el. A mostanit, az 53 éveset viszont nagyon vártam. Kíváncsi voltam, hogyan reagálnak, ha elmondom nekik, milyen traumát okoztak nekem, amiről először csak életem derekán mertem beszélni szégyenkezés nélkül. Gondoltam, végképp lezárom életemnek ezen rövid szakaszát. Hiszen a trauma feldolgozásának egyik módja a kibeszélés vagy a leírás.
„Ők nem az idén barnultak le”
Meleg őszi nap volt. A kávézó új, cigarettázási lehetőség a teraszán. Noha csak hárman dohányzunk, körénk gyűltek a többiek. Meglepetésszerűen hatott rám, hogy mennyire örültek nekem. Jól éreztem magam közöttük, az is megfordult a fejemben, nem rontom el a találkozás örömét, nem hozom szóba, hogy mivel, hogyan bántottak annak idején.
Akkor a kávézó előtt az utcán elsétált egy cigány család. Sem hangosak, sem piszkosak nem voltak, semmi különös nem történt, csak elsétáltak. És akkor megszólalt közülünk az egyik asszony kissé gúnyosan, kissé lesajnálóan, kissé kacarászva a saját humorán: „Ők nem az idén barnultak le.” A mellette ülő férfival összekacsintva jót nevettek. A jelenlétemben. Mellbe vágott. Aha, gondoltam, akkor itt nem változott semmi, mégis muszáj lesz beszélnem.
Névsor szerint haladtunk, s miután megosztottam velük magamról és a családomról a legfontosabb információkat, megszólítottam azt a tréfás kedvű asszonyt, majd szép sorjában elmeséltem – összes osztálytársamhoz is fordulva –, hogy mi az, ami bánt velük kapcsolatban.
A cigány mint szitokszó
Voltaképpen 1961-ben kezdődött az első osztályban. Két szőke lófarkas lány lecigányozott még szeptemberben. Vajon honnan tudták, hogy cigány vagyok, ha azelőtt nem ismertük egymást? Az egyetlen muzsikus család a faluban a miénk volt, szinte teljes asszimilációban. Azért csak szinte, mert a férfiak cigányzenészek lévén cigányzenekarban muzsikáltak.
Honnan tudták, hogy a cigány szitokszó is lehet? Megrángattam a lófarkukat, hogy megtoroljam a bántást, de a kezemet ólomnehéznek éreztem, addig csak simogatásra, ölelésre használtam. Este kórházba kerültem, ott elkaptam mindenféle fertőző betegséget, és csak a téli szünet után, a második félévben kezdtem újra iskolába járni.
Második osztályban új lányt kaptunk, lebukott hozzánk. (Sajnos ő nem volt ott az osztálytalálkozón.) Minden gyerek lenézte, én is. Senki nem akart mellé ülni, sorakozásnál a párja lenni. Mellém sem akart ülni senki, a sorakozásnál párom lenni. Így kénytelenek voltunk mindig egymás mellé ülni, állni.
És ezt a tanítók nem vették észre, hogy nem tettek semmit ellene? Pedig én jó tanuló voltam! A szünetekben a körjátékoknál engem nem választott senki, hogy őt választották-e, nem emlékszem. Ez így ment végig az alsó tagozaton. Miután rajtam nem rajzolódott ki egyértelműen a C betű, ezért elkezdtem szégyellni, hogy cigány vagyok. Azt is szégyelltem, hogy nem akarok cigány lenni, és arról is szégyelltem beszélni miután már „cigány lettem”, hogy engem bántás, kirekesztés ért gyerekkoromban. (Hozzáteszem, most ismét le kell győznöm a szégyenérzetemet azok előtt a romák előtt, akik olvassák ezt az írásom.)
Az unokáikat ne az előítéletre tanítsák meg
Nem olyan nagy dolgok ezek, de egy kisgyereknek nehéz megbirkóznia a kirekesztés lelki terhével, mert olyan traumát okoz, ami az önértékelésében tesz kárt. Erről beszéltem az osztálytalálkozón.
A reakció? Kívülről nézve semmi. Vagy inkább harag látszódott a szemekben. A jelenlévő tanár (aki csak ötödiktől kezdve tanított) annyit mondott, hogy ezt már el kell engedni. Holott arról beszéltem, hogy azért mondtam el mindezt nekik, hogy az unokáikat ne előítéletre tanítsák meg, ne a születés jogán elnyert fehér felsőbbrendűségre. Ezt meg sem hallották.
Aztán elcsíptem egy párbeszédet. Az egyik asszony a másiknak: „Én nagyon tisztelem a tehetségeket, mint a Caramel.” Egy másik nekem azt mondta: „Száz éve nem sikerült beilleszkedniük.” És megint másvalaki, miután lehordta a cigányokat úgy általában: „Én személy szerint becsülöm, tisztelem a rendes cigányokat.”
És megint ugyanaz történt, mint annak idején: egyedül voltam közöttük.
Az osztálytársaim soha nem szembesültek a saját előítéletességükkel, következmények nélkül mondhatnak, tehetnek bármit, nem bűnhődnek meg emiatt, mert ebben az országban a romákkal szemben ez számít normálisnak.
Most szembesítettem őket, de nekem lett rossz érzésem, nem nekik.
Nyitóképünk illusztráció (Fortepan/Martin Kornél)
