Bezárt a szifonbolt a József körút és a Baross utca sarkán. Ebben az üzletben régen megállt az idő, talán a hetvenes-nyolcvanas évek táján. Míg a környéken azóta jóformán minden üzlet arculatot váltott, a szifonbolt keményen tartotta magát évtizedeken át, mint a rendíthetetlen ólomkatona.
Időközben már-már arra kezdtem gyanakodni, hogy ez is valami pénzmosó lehet, de hamar elvetettem a komolytalan ötletet. Soha nem vettem ott szódaszifont, de gyakran megálltam a kirakat előtt, mert ritka élmény az időutazás.
Régen bizonyos üzletek úgynevezett kirakatrendezőket alkalmaztak, akik mindig az adott évszaknak megfelelő csendéletet varázsoltak a közszemlére tett árukínálat köré. Ez már nem divat, de a szifonbolt sokáig tartotta magát a hagyományokhoz. Tavasszal friss színekkel, rügyező faágakkal vették körbe a szifonokat, nyáron hét ágra sütött a nap, ősszel megjelentek a barna levelek, télen pedig havas tájat varázsoltak Szifóniába.
A kirakatban megrendezett csendélet természeti környezet nélkül viszont egy űrállomásra emlékeztette a járókelőt. Egy olyan űrállomásra, amilyet a Pirx pilóta kalandjaiban vagy a hetvenes években készült hasonló filmsorozatokban tudtak megálmodni a tévések, akik az űrhajókat szovjet vasalókból, keletnémet hajszárítókból vagy egyéb háztartási eszközökből alakították ki.
Felsorakozott a szifonbolt kirakatában minden idők összes formájú és színű találmánya a habszifontól a szódaszifonig. Meg lehetett itt találni a hagyományos hengerektől a teljesen használhatatlan, gömb alakú képződményekig minden típust. Talán emlékszünk még páran ezekre a gömb alakú szódaszifonokra, melyeknek feltalálóját minden bizonnyal sokan elátkozták magukban. Ha ugyanis a gömböt álló helyzetben hagyva odatettük a poharat a kivezető cső alá és megnyomtuk a kis kart, akkor a szóda egy idő után garantáltan kifolyt a megdöntött pohárból. Tehát akinek volt egy cseppnyi esze, az megdöntötte a szódásüveget.
De miféle szódásüveg az, amit csak megdöntve lehet használni? – tette fel a hamleti kérdést magában sok kortársam, és nem hiszem, hogy bárki is értelmes választ kapott volna rá. Talán Pirx kapitány az egyedüli lény, aki megoldást talált erre a problémára, mert ő a súlytalanság állapotában készítette el a fröccsét.
A Körútnak ugyanezen a sarkán sokáig működött egy állateledelbolt is, amelyhez egy lépcsőn kellett lemenni a föld alá, ami már önmagában is szomorú. Ha ez mégsem lett volna elég, akkor a bejáratnál valami éktelenül hangos műmadárcsicsergést kellett elszenvednünk. Ha ezt is túlélte az ember, akkor az üzletbe lépve ugyanilyen idétlen műkutyaugatást hallott.
Gondolom, a tulajdonos el akart oszlatni minden kételyt a betévedőben, nehogy bárki azt higgye, állateledelbolt helyett mondjuk szifonboltba lépett be. A pult mögött egy szomorú eladó állt fehér köpenyben, és a bejáratnál hallott állatutánzó hangokhoz itt egy rádió sistergése is társult, amely a legborzalmasabb kereskedelmi csatornára volt állítva. Sietve vásárolt valamit az ember, és futva távozott, közben pedig azt találgatta, hogyan nem őrült meg ez az eladó ennyi szomorúságtól, és miért nem lőtte még főbe magát.
Ha a szifonbolttól kiindulva az óramutató járásával megegyező irányban haladunk, akkor a következő sarkon egy élelmiszerboltba léphetünk, ám nem volt ez mindig így. Nyílt már ott korábban lemezbolt, szerencsejátékbarlang, turkáló, jégbüfé, de egyik nyomorultabb volt, mint a másik.
Épeszű ember nem vett ott lemezt, nem ment be szerencsét próbálni vagy turkálni, és a jégbüfébe is csak veszett lelkek tévedtek be süteményre, kávéra. Én egy öngyilkos hangulatú vasárnap este botlottam be egy kávéra, de ihatatlan volt. Sajnos kocsma még nem próbált ott szerencsét, valószínűleg azért, mert a Körútnak ez a sarka épp a 32-es és a Krúdy nevű italméréseket összekötő egyenes fele távolságánál található, és az említett két üzlet maximálisan kielégíti a környék szomjasabb természetű lakóinak minden igényét.
Az óra járásával azonos irányba haladva a következő sarkon egy McDonald’s gyorséttermet találunk, amely ott van lassan harminc éve. Majdnem százharminc évvel ezelőtt viszont, 1894-ben itt nyílt a Bodó kávéház, amelynek törzsközönségét a Ludovikáról, illetve az Üllői és a Körút sarkán álló Mária-Terézia laktanyából ide járó egyruhás népség adta, s mint ilyen, erősen kangőzös hely lehetett, ahol a vitéz urak más kávéházaknál valószínűleg trágárabb modorban és gátlástalanabbul beszélték meg, hogy bizonyos józsefvárosi asszonyságok mely pózt preferálják és milyen hangosan élveznek el, ha ők császári és királyi szerszámukat oda helyezik, ahová azt helyezni célzatos.
A 20. század harmincas éveiben az alapító fia vitte tovább az üzletet, és Móricz Zsigmond „szegény keresztények előkelő kávéháza”-ként jellemzi a Bodónak ezt az korszakát, jelentsen ez akármit.
A hely végül 1937 januárjában zárt be, jelentős bértartozás miatt. Minden bizonnyal utána is kávéház működhetett itt, mert a Körútnak erről a sarkáról közvetlenül az 1945-ös ostrom alatt vagy azután készült fotón jól látható, hogy kávéházi székekből és asztalokból próbáltak építeni az utcán valamiféle barikádot, ami vajmi kevés védelmet nyújthatott az orosz gépfegyverekkel és tankokkal szemben.
A kávéházi berendezés köztudomásúlag nem erre szolgál, a székeken inkább ülni szokás, az asztalokon meg szomorú verseket írni. Minden bizonnyal valami Ludovikán végzett egykori vendég hordathatta ki az utcára kocsmabútort. A fényképen teremtett lélek nem látható, és a hóból sejthető, hogy még február van, a környék lakossága pedig a pincékben retteg és éhezik.
A háború után a Vidám eszpresszó és bisztró működött itt, amelynek főbejáratán az eszpresszóba lépő vendég asztalhoz ülve rendelhetett, a körúti, hátsó bejárat felől a bisztróba jutva pedig állva lehetett felest, fröccsöt bedobni.
A zebrán átkelve manapság a Stex kávéházat találjuk, bár nekem a Styx név jobban tetszett volna. Így, angolosan írva. A kávéház pincérjeinek azonban soha nem vetettem fel ezt az elképzelést, mert testalkatukból kitetszett, hogy minden szabad idejüket edzőtermekben töltik, és minimum értetlenkedve, leginkább azonban haragos tekintettel hallgatták volna végig a Styx kávéházzal kapcsolatos ötleteimet. Hogy milyen jól festene a mennyezeten egy hatalmas freskó, melyen Kharón, a révész látható, amint ladikjával a halottak lelkét szállítja át az alvilági folyón.
Szerintem annak sem örültek volna, ha elmesélem nekik, hogy a hetvenes évek végén a Deák önkiszolgáló étterem működött a Stex helyén, és 1977-ben egy szomorú őszi délutánon egy mócsingos rántott húst próbáltam itt elnyiszálni egy életlen késsel, miközben egyik osztálytársam azon bosszankodott, miért kapott elégségest a Párisban járt az Ősz elemzésére. Hiszen ő azt írta, hogy a „halál kaszája csak megsuhintotta a költőt, de nem vágta le”. A szomszédjukban lakó csávó mondta neki, hogy verselemzésben ilyeneket kell írni. Soha, még a harmadik sör után sem próbáltam ezt elmesélni a fizetőpincérnek, csak szótlanul kiegyenlítettem a számlát és távoztam.
