Bár ha Pestet mondanék, az is mellébeszélés lenne, a „város” fedőnév: inkább meghökkenek az életen, ahogy összesűrűsödik. Tágul, nyújtózkodik, hemzseg, dilinyós, tetvészkedik. Döcög és makog. A város a mérsékelten rendhagyó, mégis kéretlen élettel fűszerez. Mocskol. Néha olyan, mintha egy gardróbnak rohama lenne. A harmonikaajtaján kilóg egy pizsamaujj vagy a vízpermetező spray feje. Mindjárt kidől a vasalódeszka, és a város ezzel a „mindjárt kidől” érzéssel együtt például a kecskék szaporodásának természetességével teszi láthatóvá a tömegközlekedést. Persze, a vízipókok sem úgy változtatják a helyüket, mintha ez magyarázatra szorulna. Hondák, felhők, blúzok, kenyérmorzsák, ti is hasonlóan viselkedtek. De hogy jön ide a felhő? Egyik felhő se tartozik szigorúan a VIII. kerülethez.
A száguldozás már annál inkább Józsefváros „itt és most”-ja. Mondjuk, a Fiumei temető mellett, pedig a sírokba dobált testek lassúnak se lassúak. Nem kevésbé különleges, ha valaki ül egy padon. Miért nem indul a dolgára, 40, 60, 80 év ilyen sok? Oké, talán melózik. Talán a traumáit dolgozza fel, néha én is ezt az igét használom, mintha az élményeink parizerek lennének a gyomorban, papundeklik a gyárban. A „csodálkozás”-ban azt szeretem, hogy nem azonos a „csodálás”-sal, de azért nem is csak bámulást jelent, úton a kábaság felé. Ott a szóban a „csoda”, mégsem vallásos ámulatról van szó. Nem is megrökönyödésről.
Még Petri György egyik verse is dicséri a csodálkozást, pedig nem úgy szoktunk emlékezni a szerzőre, mint aki a hit lehetőségei felől közelít.
„Esik az eső!” – mondja a kisfiú.
„Na és?” – mondja a mama.
Megfosztva a gyermeket
a felismerés-kimondás örömétől.
És így tulajdonképpen
minden rossz szándék nélkül
elkezdi leszoktatni a csemetét
a csodálkozásról.
Ebből, mondjuk, kibontható, hogy „csodálkozzanak a csemeték”. A „meglett ember” inkább vásárol a Teleki téren, ha ránézett a Lidl applikációra. Aztán a Petri-vers mégis arra fut ki, hogy a szülő a „Hogyan legyünk könnyen, gyorsan hülyék?” tanfolyamra íratja be a gyerekét, amikor megtanítja neki, hogy csodálkozni az esőn kizárólag időpazarlás. Ettől függetlenül érthető, ha nem Kosztolányival traktáljuk, esetleg úgy, hogy „figyelj csak, Tádé, a Szeptemberi áhítatban is felbukkan a téma”:
Miért, hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?
A nagymamám egyébként mindig azzal jött, hogy „[á]brándozás az élet megrontója” (Vörösmarty Mihály: A merengőhöz), és jó lenne lassan eljutni valamilyen egyszerű igazsághoz, akár nagyikáéhoz is, így a tárca végére. Bár félek, hogy ilyen nem várható, igaz, attól is, hogy az énközpontúság lepleződik le. Mert olyan ellenvetés érkezhet, hogy csak az csodálkozik, aki megengedheti magának. Vagy aki úgy tesz, mintha fel lenne hatalmazva arra, hogy ne mondjon ellent a város kísértésének. Ennek az édességgel teli kamrának az ajtaját sajnos nem zárják gondosan. Bertók László lehangoló sorai sem cáfolják ezt:
Elkényeztetett
gyerek, politikus vagy
költő, egyre megy.
Vagy ne vegyünk mindenkit egy kalap alá? De, nyugodtan. Viszont belső gyerek kiben nincs? Nagyon nagy kalap kell.
Nyitókép: Huszár Boglárka
