Ha lenne névjegykártyám, az lenne ráírva, hogy az utolsó szalmaszál. Se cicomás betűkkel odakerekített név, se fennhéjázó, az igazságot kiszínező foglalkozás, se díszes, az egészhez semmit hozzá nem tevő grafika, csak a fehér alapon rém egyszerű betűtípus, hogy: az utolsó szalmaszál. Nagybetű sem kellene.

De ahol én élek, ott nincs szükség névjegykártyákra. Igaz, ahol én hosszú évek óta élek, olyan sok mindenre nincsen szükség, hogy azt már egyszerűbb felsorolni, mire van. Közönyre és túlélésre.

Sokan vitatkoznának ezzel. Egyszer hallottam is kirándulóktól, hogy nekünk ki kell tartanunk, hogy nekünk felül kell emelkednünk. De nincs igazuk. Közöny és túlélés, ez a kulcs. Csak úgy élhetsz túl, ha közönyös vagy, közönyös pedig akkor tudsz maradni, ha mindig csak a túlélésre játszol. Sok mást kipróbáltam, mint egy kísérletező bártender, csak én luxusitalok helyett a különféle hozzáállásokat öntöttem egymásba, de ennek a kettőnek a kombinációja áll a legjobban ehhez a vidékhez. Ez az én koktélom. Ütős, mégis itatja magát.

Pedig amikor ideköltöztem, mindenki azt hitte, nem fog ez menni nekem. Ezt hittem én is, ezt hitte a vidék is. Erről a kedvenc történetem az, hogy amikor jó pár éve először vettem rá magam arra, hogy betérjek a kocsmába, egy teletöltött pohár helyett csak annyit vetettek oda hozzám, hogy nekem igényeim vannak, nem erkölcseim.

Egyszerre néztek le és féltek tőlem. De az érzés kölcsönös volt, ráadásul én kiterjesztően értelmeztem, lenéztem az egész világot és féltem is mindenkitől. Az előbbit ki is mutattam, az utóbbit titkolni próbáltam.

De sajnos talán igazuk volt akkoriban, tényleg lehettek igényeim. Csak azok a költözéskor elveszhettek, a régi erkölcsöket pedig direkt nem dobozoltam be. Úgy voltam vele, itt úgysem lesz rájuk szükség.

Ma már tudom, az igényeimet a vidék lopta el, mint reptéri poggyászrakodó a csomagból az értékeket. Az erkölcseimet viszont én akartam teljesen lecserélni. Úgy hittem, újakat akarok, ezért költöztem ide. Ugyan ebből nem lett semmi, mert mégis, ki az a barom, aki erkölcsnek nevezné a közönyt és a túlélést!? De nem panaszkodom. Mármint panaszkodhatnék, csak nem akarok.

Jól van ez így – ezt mondogattam félhangosan az elején. Aztán sokáig magamban dörmögtem csak, majd szinte teljesen el is felejtettem.

Színház helyett mára tökéletes az, ha kinézek az ablakon, amikor a szomszéd elindul a kocsmába, de még jobb, ha akkor, mikor hazafelé tart. Opera helyett beérem a macskák bagzásával, de még jobb, amikor a szomszéd zsömleszín keverék kutyája megkergeti őket. Étterem helyett pedig több mint elég, amit én ütök össze, de még jobb, mikor előző napról marad valami.

Néhány héttel ezelőtt azon kezdtem gondolkodni, hogyan tudnám leírni az állapotom; a létezésem. A békéset hamar sutba hajítottam, a béke nem ilyen. Az idillihez közöm sincs, idillel utoljára akkor találkoztam, amikor nemrég a keresztrejtvényben az volt a feladvány, hogy öt betű: Juhász Gyula verse; az eleje pedig az, hogy magyar, majd pontpontpont. Akkor el is olvastam a verset: a nap szelíd halállal elköszön a barna tájtól. Esteledik.

Talán egyhangú? Már épp elterelte volna a gondolataimat ez a szó, hogy egyhangú, amikor eszembe jutott, hogy közönyös – az az egy hang –, ilyen az állapotom, ilyenek a mindennapjaim, ilyen az életem.

Már az felháborított, hogy ezen annyit gondolkodtam. Egy közönyös ember nem gondolkodik ennyit ilyeneken.

Közönyös vagyok, gond nélkül fogadtam el – vagyis nem elfogadás ez, beletörődés – hosszú távú és megmásíthatatlan állapotomnak ezt. De a közöny is csak úgy jó, ha más nem zavar be. Csak a közöny legyen és semmi más, nem jó, ha egy napon kevésbé, majd egy másik nap jobban vagyok közönyös.

*

Kiegyensúlyozott közönyömnek egy hatalmas szélvihar vetett véget. Mint egy rossz vendég, váratlanul érkezett és hosszú hetekig maradt, a házból sem tudtam kimenni, a fagyos szél már nemcsak a falakat, hanem a testemet, az elmémet is átjárta. Éreztem: a végemet járom.

Az utolsó éjszakáján azzal ébresztett a szélvihar, hogy megtalálta a nemlétező névjegykártyámat, rajta a feliratot: az utolsó szalmaszál. Fogta a kezében a féltenyérnyi, rongyos papírost és így szólt:

– Megtaláltam. Kitörlöm innen a szalmaszálat, mert te vagy az utolsó. Mehetünk.

– Hová?

– El. Át. Mindegy is, főleg neked.

Összeállt a kép, hirtelen minden tiszta lett. Tökéletesnek hitt közönyöm lett a végzetem. Nincs mit tenni, megyek vele. Csak a nemlétező névjegykártyámat akarom menteni, azt itt hagyhatnám nekik.

– Mi lenne, ha az utolsót törölnéd le? A szalmaszál maradhatna, hogy legyen mibe kapaszkodniuk.

Görnyedt háttal és beesett vállakkal indultunk útnak, de az üzenet maradhatott, otthagytam a párnán – szalmaszál

Tóth Richárd