Nehéz mai fejjel elképzelni, hogy száz, de inkább százötven éve még az egyenruhás férfiak dobogtatták meg a női szíveket, egy kackiás bajusz vagy egy nyeregben nyargaló huszársegg gerjesztett vágyat a szégyellős szűzlányokban, és nem a kávéházak füstjében pácolódó tüdőbeteg költők sápatag szomorúsága. A 32-esek terének kézigránáttal hadonászó harcosát nézve óhatatlanul ez jut eszembe, illetve az, hogy miután az első világháború jócskán megtépázta ezt a katonanimbuszt, az 1933-ban felavatott emlékmű hazug heroizmusa talán pont ezt a régi dicsőséget kívánta visszalopni a köztudatba. A múlt század húszas éveire ugyanis minden bizonnyal elvette az emberek kedvét a háborúzástól a féllábú vagy más módon megnyomorított hadirokkantak látványa, pláne ha azok az utcasarkon koldultak, ezért ideje volt már egy ilyen homoerotikus látványnak sem utolsó harcos szobrát felállítani a 32-esek terén.

Ha alaposabban szemügyre vesszük ezt a barátságosnak jóindulatú túlzással sem nevezhető katonát, akkor megfigyelhetjük, hogy a szobor készítői a legutolsó hadi divat szerint öltöztették fel. Ezt a rohamsisakot ugyanis az első világháborúban rendszeresítették a központi hatalmak hadseregeiben, de igazán csak a második világháborúban vált népszerűvé. Hátul jól védte a tarkót, és csinos is volt. A 32-es baka éppen támadásba lendül, egyik kezében puskáját tartva, melyre előírásosan feltűzte a szuronyt is. A szobrászduó igyekezett szakmai szempontból hitelesen megmintázni a figurát.

Én csupán azt kifogásolom, hogy ha valaki épp egy nyeles kézigránátot készül elhajítani, az szerintem inkább derékból hátradőlve feszül neki a mozdulatnak, és a karját sem magasba emeli, hanem hátrafeszíti, hogy minél messzebbre tudja elhajítani a gyilkos szerszámot. Ezt a szobrot nézve viszont az a benyomásom, hogy közvetlenül a lába elé céloz, és ha oda vágja a kézigránátot, akkor bizony magát fogja felrobbantani, és nem a buszmegállóban békésen várakozók tömegét.

Gondom van a gyalogos öltözetével is. Ez a sráffal díszített feszes huszárnadrág olyan, mintha nem is rohamra, hanem bálba készülődne a barátunk, de akkor már azt a fránya bakancsot is lecserélhették volna az alkotók valami sarkantyús csizmára.

Réges-rég a szoborparkban lenne a helye ennek a förmedvénynek a tanácsköztársaságot kikiáltó, szintén rohanó alak mellett, melyet annak idején a Városligetből távolított el a rendszerváltó hevület. Egyvalakinek viszont minden bizonnyal nagyon tetszett volna ez a szobor, nevezetesen II. Vilmos német császárnak, aki 1897 őszén járt Budapesten, és elismerően nyilatkozott a magyar főváros festői szépségéről, de állítólag kifogásolta, hogy nincs elég szobor a város terein és utcáin. Szinte biztosak lehetünk benne, hogy ez az emlékmű elnyerte volna tetszését, de 1933-ban ő már, fájdalom, holland emigrációban tartózkodott.

Talán épp a német császár intelmeire hallgatva alkották meg többek között a Horváth Mihály téren álló Pázmány-szobrot is, amely eredetileg a Kígyó téren, a mai Ferenciek terén állt 1914-től 1949-ig. Hogy az érsek úr ne unatkozzon talapzatán, az ő szobrával egy időben, 1908-ban tervezték felavatni Werbőczy István emlékművét is, de a Pázmány-szobor kijelölt helyéről először egy árusítóbódét kellett eltüntetni, aztán a talajt nem találták elég szilárdnak ahhoz, hogy elbírjon egy ekkora szobrot, ezért a jogtudós nádornak ott kellett unatkoznia, amíg Pázmány a Déli vasút raktárában bosszankodott a késedelmen. Az első világháborúnak kellett kitörnie, hogy kipaterolják onnan az érseket, és végre ő is a Kígyó téren kapjon helyet.

A nagy ellenreformátor szobra előrenyújtott kezével mutat valahová, és csak találgatni lehet, hogy mire utasítja a gyanútlan járókelőket. Talán arra, hogy legyenek katolikusok, mert a protestánsok a pokol tüzén fognak elátkozott hamuvá égni. Pázmány jeles tollforgató volt, írásainak többsége ma is bátran olvasható, szóval egy ilyen embert én sokkal inkább ülő helyzetben tudnék elképzelni, amint homlokát ráncolva valami frappáns kifejezésen töri a fejét, és csak akkor kezd el mutogatni, amikor a cselédlányt utasítja, hogy vigye már ki az éjjeliedényt.

És nem is olyan nagy marhaság ez az ülőpozitúra, mert a szobrok születésének idején heves viták folytak erről a városházán. Első körben állítólag Werbőczyt faragták meg ülőhelyzetben – átmenetileg fából –, és Pázmányt állva, majd ezt a diszharmóniát látva szavazott a főváros képzőművészeti bizottsága arra, hogy üljenek le mind a ketten. Fárasztó lehet két idős embernek hóban, fagyban, nyári hőségben álldogálnia. A politikusok azonban már akkor is csak gittegyletként tekintettek a szakértői bizottságokra, ezért a belügyminiszter elrendelte, hogy mindkét jeles személyiség emelje fel ülepét az ülőalkalmatosságról, mert prosztatabántalmakhoz is vezethet ilyen idős korban a túlzásba vitt üldögélés.

Pázmány szobrát 1949-ben tüntették el talapzatáról, és 1958-ban állították fel mai helyén, hogy ezentúl Józsefváros népe törhesse a fejét, mit mutogat az érsek úr.

Említett emlékművek az ormótlanságukkal zaklatják a járókelőt. Mindenképp helyet követelnek maguknak a látóteremben, nem lehet úgy elmenni mellettük, hogy ne kérdezzek rá, mégis mit keresnek épp abban az utcában, ahol lakom. Miért pont ők? Miért nem a prostituáltaknak állítanak itt szobrot, akiknek nem kőből faragva, hanem hús-vér valójukban kellett elviselniük a havat, a fagyot, a nyári hőséget? Meg a részegek izzadság- és alkoholszagát, pofonjait és rúgásait, undok szaporítószervét éjszaka, vasárnap reggeleken pedig a templomba igyekvő polgárok megvető pillantását.

Ha valaha is nemzeti konzultációt tartanának a kerületben arról, hogy ez a szobor álló, ülő, netán fekvő helyzetben örökítse meg az utcalányokat, akkor már most jelzem, hogy én az állóhelyzetre fogok szavazni.