Minden zongorista zsebében van egy ilyen érme. Amadeusz, jegyezd meg. Minden valamirevaló zongorista zsebében. Ha a legjobb akarsz lenni, márpedig az akarsz lenni, akkor mostantól úgy tekintesz erre az érmére, mint a legkedvesebb pajtásodra, aki – feltételezem – szomorú lenne, ha nem játszanál vele. Ha WC-re mész, nálad kell legyen. Ha ágyba bújsz, nálad kell legyen. Ha rollerezni mész a dedós haveroddal, nálad kell legyen. Megjegyzem, azért van lábad, hogy gyalogolj. Ez az érme családi örökség, ennek története van. Az apámtól kaptam, ő meg az apjától, és így tovább. Apám pont így térdelt előttem, féltérdre ereszkedve, a lámpafény a kopasz fejbúbjára esett, tessék, nekem meg a szemembe süt a kurva nap. Mutató- és hüvelykujja közé fogta az érmét, így mutatta fel, mint szentostyát a katolikusnak. Aztán felállt, és jött a gyakorlat az érmével. Mutatom. Mintha billentyűkön skáláznál, Amadeusz, C-től G-ig. Minden ujjadra szükséged lesz. A hüvelykujj veszi át a kisujjtól az érmét és teszi fel a mutatóujj középcsontjára, onnan gurul le a gyűrűsujjig. Lelassítom. Az érme a tengelye körül forog. Így. Csukd be a szád. Elég, ha a szemed van nyitva. A legnehezebb mozdulat az átadás-átvétel, hogy egy kereskedelmi terminus technicusszal éljek, ha már az ALDI-ban baszom a rezet, szóval akkor kell igazán koncentrálni, amikor az ujjak takarásában a tenyérrel érintkezik az érme. Persze ez a dinamikán is múlik, az egyenletes tempón. Eleinte gyakran le fog esni, és te majd elszontyolodsz, ismerlek, de ne hagyd, hogy az amúgy jogos elkeseredés kedvedet szegje, amint az a tehetségtelen főemlősökkel történni szokott, mert te nem tartozol közéjük, ez vigasztaljon. Nézd. Milyen puhán fordul. Szinte lebeg, pont úgy, mint amikor felpöccintem a levegőbe, miután végre eldöntöd, hogy fej vagy írás. Tudom, a mozdulat összetettebb, mint egy hülye LEGO kockát egy másik hülye LEGO kockára pattintani, de legózásból nem is lehet megélni. Jó, megkövezhetsz, ronda materialista vagyok. Tessék, behozom az eszmét. Kérdezem: a világtörténelemben valaha valaki értékesebb ember lett egy LEGO rendőrség összeépítésétől? Ne válaszolj, felesleges. Elszántság, Amadeusz, akarat. Add ide a sörömet, ott van mögötted, az ablakpárkányon. Tudom, szeretnéd, hogy villámgyorsan guruljon ki az Ász-dúr skála, ami szerinted egy darab szar, mert jobb és bal kézben más-más ujjrenddel kell játszani. Ezért azt mondom, ha az érmével több időt töltesz el, mint amennyit a hülye műanyag katonáiddal a madártej színű szőnyegen, amit anyádnak persze sikerült a cigijével kiégetni, mikor még velünk méltóztatott élni, tehát ha az ébren töltött időt gyakorlásra szánod, nyakamat rá, hogy menni fog, és az Ász-dúr skálára, mint a skálák királynőjére fogsz tekinteni. Mert hiába szarozod, az Ász-dúr skála igenis csodálatos, ha nem éppen a lehető legcsodálatosabb. Figyeld a kezem, Amadeó, ahogy sorjáznak az ujjak, és vésd az eszedbe, hogy ezek az ujjak a Carnegie Hall Isaac Stern termében is képesek lettek volna eljátszani Rachmaninov II. zongoraversenyét, ha te nem éppen akkor jössz a világra, amikor az akadémián másodéves vagyok. Nyilván arra kényszerültem, hogy felfüggesszem a tanulmányaimat és elmenjek dolgozni, mint szájbakúrt árufeltöltő, hogy annyi pelenkát meg bébiételt legyek képes az asztalra letenni, amennyi anyád szerint a minimum. Ne értsd félre, nem téged okollak a pályafutásom, hogy úgy mondjam, megfeneklése miatt, akkor már anyádat, hogy nem volt képes rendszeresen bekapkodni a faszom tablettáit. Fiam, te tehetséges vagy. Én is az voltam. Tehetség. Be kellett volna váltanom a hozzám fűzött reményeket. Tudom, hogy tudod. Minden erőmmel azon voltam. Elhiszed? Úgy terveztem, visszatérek. De ehelyett anyád tért vissza a faszijához, nélküled. A mestereim lemondtak rólam. Érzékeny búcsút vettek a zsenitől. Tőlem. Az én hibám, Amadeó, az enyém. Sajnálom. Na. Fogd. Érintsd meg. Ismerkedjetek össze. Érezd a súlyát, érezd, ahogy átveszi a testhőmérsékleted. Válj vele eggyé. Tudom, mire gondolsz. Hogy a dorsalis aponeurosis nem fogja bírni, ínhüvely gyulladásod lesz. De nem, bízz bennem. Még ha romhalmaznak is látsz. Amadeó, annak látsz? Nem látod bennem a potenciált? A képességet. Szerinted egy romhalmaz képes ilyen mutatványra? Vagy meghajolni így? Mutatom. Jobb kéz a zongora karfáján, bal a lábhoz simul. Aztán belehanyatlok a vasalt nadrág feketéjébe. És a nyugvó láb egy apró lökésével vagy az áll alig észrevehető megemelésével fokozom az ovációt. Tekints el a mackónadrágtól, az a folt nem az, amire gondolsz, képzeld azt, hogy nem lyukas a zoknim. Képzelj el másnak, mint ami vagyok. Amadeusz. Fiam. Figyelsz?

Vági János

Vági János (1978) ősszel debütált Hanghordozó című első kötetével a Kalligram Kiadónál. A könyv utószavában ez áll: ​„A titok az, hogy mindig csak figyelni kéne, figyelni arra, ami megnevezhetetlenségében egyszeri és ismételhetetlen itt-és-most…”