Egy nagyváros zajai kellő magasságból hallgatva szerintem évtizedek alatt sem nagyon változnak. Budapest ugyanazokat a zajokat ontotta az égre negyven évvel ezelőtt is, mint manapság. Villamosok csörömpölése, szirénák vijjogása, fékcsikorgás, a közlekedés tompa moraja. A pályaudvarokon akkoriban még az a kedvesen idétlen dallam hívta fel a figyelmet minden utastájékoztató közlés előtt, ami sajnos ma már nem hallható, de ettől eltekintve aligha változott bármi. Ha azonban valaki különös éleshallással figyelte volna a magasból mondjuk a nyolcvanas évek elején a Népszínház utcát és környékét, a következő mondatokat hallhatta volna.

„…Egyetlen pofonnal, érted, csak egyszer vágta pofán, de olyan ügyesen, hogy a csávónak az orrán-száján dőlt a vér. Öröm volt nézni. Aztán meg még a csávó kért bocsánatot tőle, hogy összevérezte a kezét a haver. Így kell ezt…” Az egész kerület részeg, szombat este van, senki sem tud egyenesen menni a rosszul világított utcán. Van, aki próbál nagyobb léptekkel haladni, de hirtelen egyensúlyát veszti, majdnem orra bukik, visszavesz a lendületből. Egy fiatal pár a józanságával tűnik ki ebből az infernóból. „…Hányszor mondtam, hogy ne adj neki kölcsön,

hogy kihúzzuk hó elejéig? Neked mindenki fontos, csak én nem? Te magadról sem tudsz gondoskodni, nemhogy másról. Nem is tudom, mit várok egy ilyen embertől.”

A Halász csárdában a vendég egy fél vodkát rendel, és gyanakodva méregeti a poharába töltött sárgás löttyöt. Bizonytalanul int a termetes pincérnek, aki előbb nem akarja észrevenni, de aztán kelletlenül odamegy. „Mi tetszik?” „Kérem szépen, én egy fél vodkát rendeltem.” „És?” „És ez nem vodka, kérem.”

„A színe. Illetve hát a vodkának nincs színe, ennek meg van.” A pincér egy fáradt sóhaj kíséretében elveszi a felespoharat, beleszagol, majd a fény felé tartja, meglötyögteti. „Nincs ennek színe.” „Már hogyne lenne, kérem, ez barackpálinka, én viszont vodkát fizettem, ami drágább.” A pincér két lépéssel a pultnál terem. „Te Rudi, miért adsz barackot a vendégnek, ha az vodkát rendel”, kérdezi egy kacsintás kíséretében, amit csak a pultos lát.

A Bacsó Béla utcán egy ittas alak áll imbolyogva a járda szélén, a haverja pár lépés távolságból figyeli, és hangosan röhög rajta. „Na, gyere már, bazmeg, ne állj itt nekem, mint a ferde torony. Mire vársz, buszra?” Ezt a finom iróniát nem értheti az az ember, aki nem járt még a Bacsó Béla utcában, mert ez egy olyan utca, ahol soha nem közlekedett busz. Hogyan is járna egy olyan utcában bármi, amely párhuzamos a Körúttal, ahol percenként dübörög el egy villamos, amibe beleremeg az összes háztömb. Az első emeleten egy nyitott ablakon át Balázs Ferencet lehet hallgatni. Maradj velem, segíts nekem, vigyél haza, fogd a kezem, szeress nagyon, fáradt vagyok, nehéz a szívem.

A Sokol rádió, amiből a zene szól, a morzsás, pörkölszaftfoltos asztalterítőn áll kicsit megbillenve, befőttes gumival elemeket erősítettek a készülékre, arról megy. Az atlétatrikós férfi kicsit felhangosítja a rádiót, amitől az recsegni kezd. Vigasztalj meg, ha nem is hiszed, hogy szebb lesz a holnap!

A férfi káromkodik és visszahalkítja a Sokolt, kinyitja a hűtőszekrényt, kivesz egy párás üveget, a fogával pattintja fel a Kőbányait, majd nagyot húz belőle. Feje felett a fregolin elnyűtt alsóneműk lógnak, nejlonzoknik, női nejlonharisnyák, pár gyerekruha. Mondd, hogy lehet, ha nem is tudod, hogy hiszek neked.

Marad a meleg, mondja erőltetett jókedvvel a televízióhíradóban az időjárás-jelentést felolvasó női hang, igazi strandidő. Az összes kitárt ablakból egyszerre lehet hallani ezeket a szavakat, minden lakásban, minden tévén ugyanaz a műsor megy, a híradó unalomig ismert hangfoszlányai, a bemondónő mesterkélt hangsúlyai, a sorozatok idétlen melódiái.

A Kulich Gyula téren a Kalász presszóban egy vastag karú nő játszik villanyorgonán, gyakorlott mozdulatokkal váltogatja az akkordokat, és ha mély, szétcigarettázott hangját nem tudja magasabbra emelni, ugyanilyen gyakorlottan vált egy oktávval mélyebb fekvésbe. Eddig még senki sem tette szóvá ezeket a stikliket, de annyi is lenne az ilyennek. Ahogy az sem zavar senkit, hogy egy nő énekel olyan szövegeket, amelyeket férfihangra írtak. Debóra nem lakik a Ritz szállóban, albérletben van egy kis szobája, Király utca százegy alatt

és én vagyok a babája. A nyolcvanas években korán bezárt minden presszó, korán elmentek az utolsó járatok, és korán ért véget a tévéműsor. Még szombaton is elcsendesedett a város éjfélre. Lehet, hogy New York sohasem alszik, de Budapest ilyenkor befordult a fal felé, és hangosan horkolt vekkercsörgésig. Talán ennyi csak a különbség a negyven évvel ezelőtti zajokhoz képest. Ma már Budapest is álmatlanul forgolódik hajnalig.

Itt olvashatóak korábbi Borongók.

Nyitókép: Fortepan