A XVIII. századi Pest utcáin különös alakokba botolhatott az ember: bozontos szakállú, kopott ruhájú férfiak rótták az utcákat, derekukon a vezeklők bőrövével, nyakukban rózsafüzérrel. Ők voltak Pest hivatalos remetéi, egy mára elfeledett foglalkozás képviselői. 

Történetük 1711-ig nyúlik vissza, amikor Pestet elérte a rettegett pestisjárvány. A polgárok fogadalmat tettek: kápolnát emelnek Szent Rókus és Szent Rozália, a pestis ellen védő szentek tiszteletére. A Szent Rókus kápolna a városfalakon kívül épült fel a hatvani út, a mai Rákóczi út elődje mentén. Ez lett Pest első fogadalmi temploma, 1711. szeptember 4-én, Szent Rozália napján avatták fel.

A kápolna környékén már a török idők óta éltek remeték, akik a közeli téglagyári tó melletti római kori romok között húzták meg magukat. Ezek a korai remeték még „maszek” alapon működtek, alamizsnából tartották fenn magukat. 

1741-ben egy akkori remete, Preymeyr György azzal a kéréssel fordult a városi tanácshoz, hogy építsenek számára egy kis lakot a kápolna mellé és kapjon fizetést. Bár kezdetben elutasították, két év múlva a tanács meggondolta magát, felismerve a remete szerepének fontosságát a kápolna őrzésében. Szent hely lévén, szimbolikusnak is tekinthető, hogy szentéletű személy látta el az őrzés feladatát. A kérdésben született határozat egyúttal precedenst is teremtett, hiszen ettől kezdve a tanács nevezte ki a város remetéjét, ahogyan más hivatalnokait is. Cserébe szerény fizetést kapott a várostól (eleinte évi 4, később 8 forintot) és hivatalos státuszt élvezett. Így született meg Pest egyik legkülönösebb hivatala: a városi alkalmazásban álló remete pozíciója. 

Hamarosan már nem is egy, hanem két remete állt a város alkalmazásában: a második a Kálvária téren álló kápolna és a kálvária stációinak őrzését kapta feladatul. 1753-ban elsőként a „Szentéletű Joachimot” nevezték ki erre a tisztségre. Őt 1765-ben Keresztúri József váltotta fel, aki öt évig látta el a feladatot. A kálvária utolsó remetéje Weinreich Fülöp volt, akit 1739-ben, az 1711-esnél súlyosabb pestisjárvány idején neveztek ki egy fontos (és annál vészjóslóbb nevű) posztra: dögvész-komisszáriusként felügyelte a város rendjét. 

II. József 1786-os rendelete alapján a Kálváriához tartozó kápolnát bezárták. Felszerelését és alapítványi vagyonát a vallásalapba utalták, a remetelakot pedig a város kezelésébe adták, amely hamarosan albérletbe adta egy marhakereskedőnek. 

A remeték élete korántsem volt olyan magányos és világtól elvonult, mint azt a foglalkozás neve sugallná. A városlakók gyakran keresték fel őket, hogy néhány garas ellenében imádkozzanak értük vagy szeretteikért. A remeték kegyes intelmekkel látták el a hozzájuk fordulókat, és szívesen fogadták az alamizsnát, legyen az pénz vagy élelmiszer. 

Az utolsó rókusi remetét egyszerűen csak Andrásnak hívták. Az ő sorsa jól példázza, hogyan szűnt meg fokozatosan ez a különös hivatal. A XIX. század elején megépült a Rókus Kórház, a környék beépült és benépesedett. 1803-ban állandó lelkészt neveztek ki a kórház kápolnájába, és takarékossági okokból megszüntették a remete-hivatalt. 

András, az utolsó remete 1806-ban halt meg, szegényen és magányosan a kórház szegényházában. Bár vagyona nem maradt, a város megadta neki a végtisztességet: nagy pompával temették el a szerviták templomának kriptájába. 

Nyitókép: Freepik (illusztráció)