Mi van, ha mások akarunk lenni, mint akik vagyunk?

Az az otthonos, amit megszoktunk, ami ismerős. Ám ami otthonos, nem feltétlenül komfortos.
Linn Strømsborg legújabb, magyar fordításban is megjelent Baszki, baszki, baszki című regényének főhőse, a 43 éves Britt olyan, mint a pillangó, ami úgy dönt, marad a bábjában. Nem feszegeti a határait, nehogy terhelje környezetét bontakozó szárnyai röptével. Marad inkább a sötét, szűk élettérben még akkor is, ha az napról napra egyre jobban frusztrálja.

12 éves volt, amikor anyja elhagyta. Azóta szabálykövetően él, rendet tart maga körül, férjhez ment, gyereket szült. Az anyja árnyéka mindvégig a nyakában lihegett, ettől nem tudott és nem is akart szabadulni, miközben a rémisztő óriássá dagadó dühe felzabált minden érzést.
Aztán eljön a pillanat, amikor mégis fellázad a maga teremtette világ – önmaga ellen.

A regény a lázadás pillanatától indul, majd végigkísérhetjük Brittet az összeomlása útján: a csupasz kezével veri szét a maga köré húzott fullasztó falakat.

A könyv pörgős, feszes, impulzív, mint a düh, ami Brittet hajtja, megállíthatatlanul a vesztébe a változás irányába. Britt megküzdése önismereti munkára késztetheti az olvasót is. Óhatatlanul felmerül a kérdés: hogyan is érzem magam az életemben? Vajon minden korlátnak van értelme, amit magam köré húztam, valós veszélyektől óvnak?

• Linn Strømsborg: Baszki, baszki, baszki
• Libertine Könyvkiadó
• 5/5

_IZS_

A manipuláció manipulációja

Volt már, hogy valami a múltadban, ami sötét árnyékot vetett rád, egyszer csak elért és tudtad: nem szabadulhatsz? Ezt érezhette Catherine Ravenscroft (Cate Blanchett), amikor beleolvasott a róla íródott regénybe. Élete ettől kezdve szisztematikusan hullik szét, mindenki elfordul tőle, elsőként gyenge jellemű férje (Sacha Baron Cohen). Nem sok választja el a teljes megsemmisüléstől, köszönhetően a dühös özvegy Stephen Brigstocke (Kevin Kline) bosszúhadjáratának.

Alfonso Cuarón ravasz pszichológiai thrillert komponált. Összekuszálja az idősíkokat és perspektívákat, ismeretlen narrátorral manipulál, sötétben tart és éheztet az utolsó epizódig. A fordulatos, 7 részes sorozatban nincs elég támpont a rejtvény megfejtéséhez, csupán folyton változó megérzéseink vannak. Valami mindig megoldatlanul marad.

Az operatőri és zeneszerzői munkát muszáj kiemelni: az olajfestményszerű, gyönyörűen fényképezett jeleneteket az Emmanuel Lubezki, Bruno Delbonnel duó jegyzi (egy jelenetben Catherine levélnyíláson keresztül beszél és néhány percig csak a szemeit látjuk, amik szinte természetellenesen élénk kéken világítanak). Finneas O’Connell (aki egyébként Billie Eilish bátyja) zenéjénék hála pedig végig azt a feszültséget érezhetjük, amit a szereplők (néha Brigstocke-ék elromlott hűtőszekrényének zakatolása metronómként ad vészjósló ütemet).

A Cáfolat legfontosabb kérdése nem az, hogy mi történt valójában Catherine-nel. Sokkal izgalmasabb, milyen érzéseket vált ki belőlünk a történet egyik vagy másik verziója? Mi a rosszabb: ha kiderül, hogy a regény cselekménye igaz? Vagy ha csak akkor tudunk együtt érezni a hősnővel, ha nem igaz? Hagyjuk magunkat manipulálni?

• Cáfolat (Disclaimer)
• Apple TV+
• 5/5

szbflo

KIX

Ki, vagy kik a felelősek egy srác, Sanyi életért, amiben mindennapos az erőszakos beszéd és viselkedés, ahol gyerekfejjel kell szembesülni a mélynyomorral, kilátástalansággal, és hová (nem) vezet mindez?

Nem könnyű nézni ezt a felnövéstörténetet, mert hamar kiderül, itt nem lesz happy end, nem jön hősies kitörés a totális kilátástalanságból. Épp ellenkezőleg, csak nő a feszültség, erősödik az agresszió, majd hirtelen, de nem váratlanul érkezik a kamaszcsínyből a tragédia. Végig ott dolgozik a nézőben a kérdés: lehet-e innen bárhogyan is kitörni vagy könyörtelenül determinál a mélyszegény közeg, és a főszereplőink pont olyan tehetetlenek, mint a néző maga? Kit terhel a felelősség? 

Elképesztő dokumentumfilmes teljesítmény az, ahogy a rendezők (Mikulán Dávid és Révész Bálint) 14 éven keresztül követni tudták a film főszereplőit, mindeközben felvállaltan ki is léptek a passzív megfigyelő szerepből, barátként viselkedtek.

Menet közben a film maga is beérik, felnő: a film első fele lendületes, szertelen és csapongó, képileg rossz, a második részben erősebb képek és átgondoltabb, komolyabb jelenetek működtetik az egyre súlyosabb drámát. Sikerül olyan embereket megkedveltetniük a nézőkkel, akik mellett a többség fejcsóválva, vagy félve menne csak el az utcán.

Frusztráló és nyomasztó dokumentumfilm, de pontos látlelet. Nagy kár, hogy nem kapunk pontosabb választ a végén arra a kérdésre, hogy mi lesz most ​Sanyival.

• KIX
• Cirko Film
• 4/5

Rebró