Nem tudom, ezzel csak én vagyok-e így, de regényeket olvasva a helyszíneket mindig nagyon önkényesen helyezem el fejben, és vesződhet hosszú leírásokkal a szerző, én mindig egy általam ismert szobára, házra, utcára vagy környékre gondolok. Talán szegényes képzelőerőm vagy restségem az oka, de játszódhat a regény cselekménye Kamcsatkában vagy a Tűzföldön, én mindig valami ismert helyszínt képzelek el magamnak. Nem feltétlenül a Baross utcát, legfeljebb egy másikat itt, a környéken.

Talán Bereményi önéletrajzi regénye, a Magyar Copperfield az első olyan mű, ahol biztos lehettem benne, hogy jó helyen járok, ugyanis az író a Teleki téren, illetve a Népszínház utcában nőtt fel, és én már akkor is jól ismertem ezt a környéket, amikor még nem éltem itt. A Népszínház utcában lakott keresztanyám, Fáni néni, és keresztapám, Pista bácsi, egy hatalmas bérházban, ahol félelmetesen csörömpölő lifttel mentünk fel, ami nagyot zökkenve állt meg a sokadik emeleten.

Pista bá’ erős dohányos volt, megszokta a füstszűrőtlent a hadifogságban, és cigarettától rekedt hangon kérdezte meg minden találkozásunkkor, hogy mi újság a lányokkal. Én még alig voltam tízéves, és szégyenlősen vonogattam a vállam, mire Pista bá’ csak annyit mondott, hogy márpedig a lányokat el kell kapni, nincs mese, és nagyot kacsintott, majd kártyázott tovább apámmal, miközben Fáni néni a díványon ülve anyámnak panaszkodott az emésztésére, a keringésére, az álmatlanságára. Utóbb majdnem száz évig élt.

Én a kéken vibráló tévében néztem Kudlik Júliát, és ha eluntam a Deltát, felkeltem a fotelből, az ablakhoz mentem. Kinn már sötét volt, és amikor elhaladt a ház előtt egy „bengálinak” becézett villamos, megremegett az egész ház. Én ilyet korábban sehol nem tapasztaltam, és élveztem ezt a félelmetes érzést. Tíz évvel később Cseh Tamás Tangó című dalát pontosan ebbe az ablakba helyeztem el. Légy ma gyerek, és bújj függöny mögött. Persze hogy a függöny mögött álltam, kicsit fáztam, mert húzott be a cúg, a hatalmas bérház pedig remegett a villamostól.

Igaz, hogy anyám nem Tóth úrral diskurált, s apám nem a jövőnkről politizált, de ezt az apró kiegészítést már megtettem Bereményi kedvéért. Utóbb kiderült, hogy egy utcasarokkal odébb, a Köztársaság tér sarkán nőtt fel a szerző. Anyjával és annak férjével, dr. Rozner Istvánnal, aki esténként fogorvosi magánpraxist folytatott a hatalmas Népszínház utcai lakásban, és két beteg között olykor a konyhában lekevert egy pofont is a gyereknek, miután aláírta az ellenőrző könyvében az intőt. Simán lehet, hogy az a függöny mögötti nézelődés abban a lakásban történt, miközben odakinn eldübörgött egy „bengáli”.

Ennél nagyobb biztonsággal képzeltem el a Teleki teret és környékét, amely persze az Eldorádóban is szerepel, de a nyolcvanas évek közepén bizonyos szívügyekben magam is sokszor bolyongtam erre, és ha nem találtam otthon, akit kerestem, akkor a Teleki téri talponállókban böjtöltem ki az időt a hölgy hazaérkezéséig. Bereményi iskolás korában már a Népszínház utcában lakott, de tanítás után a Teleki térre, a nagyszüleihez járt ebédelni. Itt, a piacon találkozott tizenöt évesen vér szerinti apjával, aki épp egy Doxa karórát adott el saját apósának, az író nagyapjának. Az apa akkor szabadult a börtönből, és sürgősen pénzre volt szüksége.

Erről az apáról a Vadnai Bébit olvasva tudtam meg, hogy a Baross utcában lakott, fiatalemberként ide látogatott el hozzá Bereményi, és úgy írta le a lakást, hogy egy hosszú előszobán keresztül lehetett eljutni apja szobájába, a szomszéd szobából pedig áthallatszott a társbérlő hegedülése. Baross utcai lakosként érthető érdeklődés ébredt bennem a pontos házszám iránt, s minthogy erről a Magyar Copperfield sem árult el semmit, kénytelen voltam magától az írótól megérdeklődni, amikor egy hónapja ő volt a Tilos Rádió vendége.

A Leonardo sarkán lakott az öreg, tájékoztatott készségesen az író, és ennél nagyobb megtiszteltetésben aligha lehetett volna részem, mint személyesen tőle tudni meg, hogy hol hegedült a hatvanas években az a bizonyos társbérlő. Fura, hogy csak így utólag ugrott be, hogy egy másik, korai Bereményi-novella is pontosan ezen a környéken játszódik. A kulcsmondat az volt, hogy „az étterem neve Mátra”. Az Apám felkeresi anyját, a nagyanyámat című novellát még húszévesen olvastam először, és ez a mondat azért ragadt meg bennem, mert három évvel korábban, 1977-ben még megfordultam az azóta már lebontott Mátra étteremben, amely a Horváth Mihály tér sarkán állt, vagy inkább már a Kis Stáció utcában.

Az apa a Mátrában egy Mari nevű nővel iszik, akinek a(z apa) fiával van viszonya, és azért találkoznak, mert az apa lakását akarják kölcsönkérni, de a fiú Marit küldi be, miközben ő odakinn várakozik. „Sokáig nem ismerjük fel legidősebb fiúgyermekünket a Mátra étterem ajtajánál megálló lódenkabátos fiatalemberben”, mondja az apa. „Mari felém fordul, és arra kér, adjam nekik kölcsön a lakásomat.” Hát persze, mert itt lakott az öreg a Leonardo sarkán.

Itt olvashatók korábbi Borongók.

Nyitókép: a Baross utca és Leonardo utca sarka, 1957 – Fotó: Fortepan / UVATERV