Divatos önbecsapás

A kommunaszerű közösségben szereplőink (Bányai Kelemen Barna, Béres Bence, Mentes Júlia, Pásztor Dániel, Rezes Judit, Rujder Vivien, Vajdai Vilmos, Bencsik Levente és Hunyadi Máté) hét napot és hét éjszakát töltenek el együtt egy erdő közepén. A cél az elvonulás, a belső béke megtalálása, de csak jól hangzó szavak ezek, az igazság hamar utolér mindenkit – a nézőt is.

Az előadás rámutat, akár ennyi idő is elég ahhoz, hogy az elfojtott traumák és elakadások – a munkába temetkezés, Insta-pörgetés és kocsmázás hiányában – a felszínre törjenek, s átvegyék az uralmat jól felépített látszatszemélyiségünk fölött. Tarnóczi Jakab rendezésében a szorongások, a modern ember hétköznapi, de könnyen elhatalmasodó nehézségei kerülnek célkeresztbe. A fiktív elvonulástörténetben tükröt tart a ma emberét irányító kényszeres cselekvésnek és a kizsigerelő kapitalista rendszernek, mindezt letisztult, de annál látványosabb megoldásokkal.

Számomra a darab legmarkánsabb mondanivalója, hogy olyan divatos cselekvésekbe menekülünk a szorongások elől, amiket valójában nem is akarunk, nincs is kedvünk hozzájuk. Kifelé jól néz ki, instaposzt​-gyanús, de nem élvezzük, mert az önbecsapás csak még több frusztrációt generál.

A Radical Relax fontos és aktuális témát boncolgat, de 120 percben nem hatol elég mélyre. Hiába operál jó színészi játékkal és kifejezetten jó színpadtechnikai megoldásokkal, nem lett átütő erejű, a zsigeri hatás helyett csak együttérzést éreztem a szereplőkkel.

• Radical Relax
• Katona József Színház
• 4/5

szbflo

Piszkos kezek dilemmája

Kehlmann Mozgóképe tavaly májusban került a magyar könyvesboltok polcaira, múlt karácsonyra mégis legalább három ismerősöm kapta ajándékba ezt a bonyolult olvasmányt.

Németország egyik legismertebb kortárs írója eddig sem idegenkedett a történelemtől, azonban most először nyúlt a náci korszakhoz.

A Mozgókép főszereplője Georg Wilhelm Pabst német filmrendező, aki – kortársaival ellentétben – menekülése után családi okokból mégis hazatért Hollywoodból, és kényszerűségből Goebbelsnek rendezett filmeket.

Az író, korábbi könyveihez hasonlóan, tényszerű életrajzi eseményeket fikciós jelenetekkel tölt meg. Ilyen az a rémálomszerű, lidérces jelenet is, ahol a rendező találkozik Goebbelsszel. Kehlmann szerint „Pabst a vágás mestere volt”, és a rendező technikája a történet felépítésében is visszaköszön. A könyv a mozifilmek kezdeti korszakát utánozza a fejezetek összeollózásával és a perspektívák csavarásával.

A könyv alapmotívuma a felelősség kérdése. Ha a történelemről vagy közéletről beszélgetünk, gyakran esik szó olyan politikai kompromisszumokról, amik bepiszkítják a politikusok kezét. Kehlmann felveti a kérdést, mi történik akkor, ha egy művész belép a politikai szférába. Tisztára moshatók-e a kezei?

Általában ott a szkepticizmus, amikor egy német író a Harmadik Birodalomba helyezi a történetét, de a Mozgókép esetében nem tudom elképzelni, hogyan lehetne az erkölcsi korrupció és a hallgatás kultúráját pontosabban leírni.

• Daniel Kehlmann: Mozgókép
• Magvető
• 5/5

sz.e.s.

Elviselhetetlen súlytalanság

Továbbra sem egyszerű bejutni pintérbélát nézni, annyira nem is bánom most éppen. Gyomron talált, megint, kell idő a regenerálódásra.

Az Anyaszemefénye minimál díszlettel operál, a darab berendezési tárgyak nélkül is túl tömény. Nincs is idő a mélységekbe merülni. Mintha felkapna egy forgószél – gyors a dinamika, élesek a váltások –, csak rövidke pillanatokra lassul be és hagy levegőhöz jutni, de aztán pörög tovább, miközben szétver mindent egy amúgy is pusztulásra érett világban.​

Két család története fut párhuzamosan, a szálak egymásba fonódnak: a szülők ugyanannál a középszerű tévénél húzzák az igát, és barátfélék. A műsor sosem állhat le, a show​-nak mennie kell tovább, bármi történjen is. Mire a nagy hajtás? Ha leállnának, félő, hogy kiderül: a világ folyásában nem okozna különösebb veszteséget.

A főszereplő, a Sztár tévé sztárműsorvezetője, az élére vasalt Brunella (Jordán Adél) – akit nem lehet szimplán lebrigizni –, küzd az anyaságával, de nem tudjuk meg, mitől frusztrált. Kettőt pislogunk és szét is esik: félrekefél, drogfüggő lesz és lelép a családtól. Aztán némi rehabon töltött idő után visszarendeződik az élete, mintaanya lesz és sárgaöves karatés. Aztán a gyereke gyilkosa. Nem tudom, hogy végül a gyerekhalál vagy az az érzés vágott jobban földhöz, hogy semminek semmi értelme. Végső soron a kettő ugyanaz.

• Anyaszemefénye
• Pintér Béla és Társulata
• 4/5

_IZS_