A Kis Stáció utca egyik sokat látott bérházának hűvös udvaráról nyílik egy kedves, otthonos intézménynek, az Értelmi Fogyatékosok Napközi Otthonának (ÉNO) kapuja, ahol 11 felnőtt tölti napjait. A kis közösség sosem unatkozik: kézműveskednek, kirándulnak, zenélnek, vagy épp csak házimunkát végeznek – a segítő személyzet kialakult ritmust diktál a legkülönfélébb fogyatékossággal élő embereknek, amit olykor megtör egy-egy különleges esemény. Most éppen egy születésnap, melyen mi is ott jártunk.

„Otthon majd csak a jövő héten lesz szülinapi buli az ikertestvéremmel, de nagyon örülök annak, hogy most itt is ünneplünk” – mondja Szilárd, a születésnapos, aki a csokitorta elfogyasztása utáni komótos kávézás után mesél magáról. A 43 éves férfi régóta jár az ÉNO-ba, ahol sok barátja van. A kis ünnepségen az ellátottak elégedetten szürcsölték a kölyökpezsgőt, Halász Judit elmaradhatatlan örökbecsűjének (igen, a szülinapos dal) elhangzása után pedig Dénes (50) vezényelte le határozottan a háromszoros hiphip-hurrát.

Dénes már nem is tudja megmondani, mióta jár ide („nagyon régen”), de azt biztosan kijelenti, hogy Szilárd a legjobb barátja itt. „Nagyon szeretek ide járni, mert itt vannak a barátaim, a Ricsi, a Szilárd meg a Tomi, aki most nincs itt” – mondja Dénes, aki Saufert Esztert, az egyik nevelőt is kiemelte. „Ha valamit nem tudok, akkor segítenek, ha elrontom a varrást, akkor az Eszter kijavítja.”

Igen, varrás, mert Dénesnek az egyik kedvenc foglalatossága a szövés-varrás. „Csináltam a nevelőknek egy kis asztalterítőt, amikor kész van, ők elkötik nekem a végét, hogy ne jöjjön szét” – mondja. Dénes kirándulni is szeret, legutóbb például Gödöllőn járt a kis csapat. „Voltunk a Sissi kastélyában, nekem minden jó volt ott. Az volt, hogy mondták, nem szabad hozzányúlni semmihez, mindent a szemnek, semmit a kéznek, mert bekapcsol a riasztó” – idézi fel a Gödöllői Királyi Kastélyban tett látogatást, ahová vonattal mentek, ami nem is akárhonnan indult, hanem a Keleti pályaudvar 10-es vágányáról – kaptuk meg a tűpontos tájékoztatást Dénestől.

A gödöllői túrában mindenki megtalálta a maga élvezetét, de az mindenkinek mást jelentett, lévén az ellátottak nagyon különböző módokon sérültek. „Akit kevésbé érdekel az, hogy részt vegyen egy ilyen rövid, könnyen érthető tárlatvezetésen, annak a vonatozás volt az élmény, meg az, hogy a parkban kicsit mozogtunk, sportoltunk.

– mondja Katona Krisztina, az ÉNO egységvezetője.

Ekkor közbelép Ricsi (25), aki egyébként autizmus spektrumzavarral él, de ez nem akadályozza meg abban, hogy heveny dobolási ingerenciáját kifejezze. „Menjünk dobolni” – mondja, miközben mindenkivel lepacsizik. „Mindig pacsit kell adni neki” – mondja Saufert Eszter, aki az ÉNO klubkoordinátora is. Azt is elmondja, hogy Ricsi korábban otthon mindig majdnem véresre verte a kezét, amikor különféle edényeken dobolt, de amióta rendes dobfelszerelés került az ÉNO-ba, ez már nincs így.

A Kis Stációban tehát van egy dobszerkó is, igaz, rendesen ledemfelve (tompítva), és a dobverő is csak dobseprű, azonban Ricsi rögtönzött, free jazzbe hajló dobszólója még így is rendesen megrezegtette a falakat. A szóló után Ricsi – már a tévészobában, az ebéd utáni sziesztáján – felfedi médiabeli tájékozottságának rétegeit. „2019. május 1-én éjfélkor megszűnt a közmédia retro csatornája, az M3”. Azt is elmondja, hogy egyik kedvenc műsora a Teleshop, mely meghatározása szerint „televíziós vásárlási műsorablak”.

Visszatérve a zenélésre, rendes dobfoglalkozások is vannak itt egyébként, ezt az EDDA zenekar veteránja, Donászi Tibor tartja. „Tibi hagyja őket kibontakozni, énekelnek is, ilyenkor jó sok feszkó kijön belőlük, és igaz, hogy olyan hangnemeket meg ritmusokat sikerül eltalálniuk, amik nem biztos, hogy az eredetinek megfelelőek, de nagyon élvezik” – mondja Katona Krisztina. Ha már zene és EDDA, a szülinapos Szilárd hatalmas zenerajongó. „Imádom az EDDA-t, de a kedvencem a Guns N’ Roses, amikor az 1991-es Terminátor 2. filmzenéjét, a You Could Be Mine dalt meghallom, teljesen kész vagyok.” Habár a horrortörténeteket is szereti Szilárd, elsősorban mégis a zenéért rajong. „A zene mindenen felül” – mondja. Zenei mindenevősége alig ismer határokat, „a Justin Bieberen kívül minden jöhet”.

Ekkor azonban feltűnik Timi, aki nagy cuppanóst nyom a szülinapos arcára. Timi 2 éve dolgozik az ÉNO konyháján (egyébként itt nem főznek, hanem az Irgalmasrendi Kórház konyhájáról hordják az ételt, de konyhai személyzetre attól még szükség van), és az ellátottak az első pillanattól kezdve bizalmukba fogadták. „Nagyon szeretem őket, olyan természetesek, olyan itt, mint egy családban, ahol mindenkinek a személyisége nyitott könyv.” Véleményéhez lánya, Heléna is csatlakozik, aki egyébként önkéntes alapon néz be olykor egy kicsit kikapcsolni, játszani, nevetgélni az ÉNO-sok közé. „Csak az tudja, hogy ez milyen érzés, aki bejön ide, nagyon sok szeretet és kedvesség veszi körbe itt az embert.”

„Amikor elhagyjuk a gyerekkort, és elkezdjük élni az önálló felnőtt életünket, ez az igény azért náluk is jelen van” – mondja Katona Krisztina, aki szerint ezért is szeretnek itt lenni az ügyfelek. „Jó nekik ez a sorstársi közeg, megvannak itt a kis barátságaik, ez kicsit egy természetes leválás a szülőktől, még akkor is, ha ez csak nagyon részleges.”

Az ÉNO-ba az az értelmi fogyatékos kerülhet be, aki már betöltötte a 16. életévét, felső korhatár értelemszerűen nincs. „Van egy 71 éves ellátottunk, Anna, ő egyébként egyedül él, a gondnoka mellett a napközi és a lakóközösség intenzív támogatását élvezve, ez máshogy nem is menne.”

Ilyen tehát az ÉNO (mely egyébként szeretettel várja az új jelentkezőket is a csapatába): szövés a szövőkereten, ami beindítja a „flow-t”, társasjáték, „Ki nevet a végén” a barátokkal, karkötőfűzés, tavaszi (vagy bármely más szezonális) dekorációkészítés. Vagy​ látogatás múzeumokban, a strandon, bármi jöhet, ami aktivizálja a felnőtt értelmi fogyatékosokat, hiszen a lényeg, ahogy Katona Krisztina fogalmaz, hogy „ne hatalmasodjon el az, hogy csak úgy céltalanul vagyunk”. A KSH 2022-es adatai szerint hazánkban mintegy 41 ezer értelmi fogyatékossággal élő embertársunk van.

Fotók: Mile Máté