Életem első harminc évét egy olyan lakásban éltem le, ahol nem volt lichthof. Éreztem, hogy nincs rendben valami a világgal, de soha nem jöttem volna rá, hogy ennek a furfangos szellőzőaknának a fájó hiánya keseríti az életemet, ha harmincévesen nem költözöm a Baross utcába, ebbe a lakásba, melynek fürdőszobája, vécéje és éléskamrája egy lichthofra nyílik.
Képes voltam mindenféle álindokokkal magyarázni azt az édes-keserű és innen, az öregkor küszöbéről visszatekintve szánalmasan nevetséges világfájdalmat, amelyre hivatkozva messze földre vágyakoztam, holott a megoldás itt volt végig. Olyan buta és gyermeteg magyarázatokat hoztam fel búskomorságomra, mint a késő Kádár-kor kilátástalansága és általában az élet értelmének hiánya.
Honnan is tudhattam volna, hogy egy jól megépített lichthof hiányzik az életemből, amely forródrót a pokolba és a mennyországba, amelyen keresztül ég és alvilág társalog egymással, és ahová az emberek úgy eresztik ki életük minden bosszúságát és kicsinyes örömét, mint egy jól sikerült vacsora utáni hosszan elnyújtott böfögést, mely szomorúan visszhangzik a néma éjszakában.
Mert a lichthof hangszer is. Leginkább a tubára emlékeztet, amin több mint húsz évig játszottam csak azért, hogy végül rájöjjek, ezt a hangszert nem nekem találták ki. Pedig sikerült végül eltubáznom Bach egyik fuvolaszonátáját is, de amikor megmutattam anyámnak a felvételt, ő szomorúan mosolygott. Nem a virtuóz futamokat, hanem a bizonytalan intonációt hallotta ki belőle.
A kilencvenes években Szép Tibor és felesége laktak felettünk. Szép bácsi fotóművész volt, és amikor elkezdtem tubázni, átmenekült a lakásukkal szemközt kialakított műtermébe, felesége viszont meglehetősen türelmesnek bizonyult. Amikor együtt vártuk a liftet a földszinten, nagyon udvariasan érdeklődött, hogy baritonkürtön vagy tubán játszom-e. Tudta, hogy mi a különbség.
Aztán mind a ketten meghaltak, ahogy az alattunk lakó házaspár is, akiktől azt tudtam meg a liftben együtt utazva, szintén még a kilencvenes évek elején, hogy a negyvenötös ostrom után vödrökkel a kezükben egész a Körútig kellett kimenni vízért. Szebb volt akkor az élet, mert fiatalok voltak, és manapság nagyon pocsék lehet fiatalnak lenni, mondták. Azóta persze a manapság is elmúlt, és most vidám ukrán nyelvű veszekedés meg hangos gyereksírás hallatszik fel lakásukból a lichthofon át.
Szintén még a kilencvenes években egy népes család lakott a földszinten, az egyik gyerek dobolt, a másik rappelt, és volt egy dobermannjuk, a Satu, aki keservesen tudott vonyítani, ha magára hagyták, ami gyakran megesett. Tőlük azonban nemcsak a dobolás meg a Satu vonyítása hallatszott fel, hanem tisztán értettem a rappelést is, minden szótagot. Ezért próbálom lecsendesíteni a vécében vizelés közben hangosan magyarázó barátaimat, hogy minden szavukat hallják a földszinten is.
Aztán a fürdőszoba ablakát egy alkalommal úgy becsapta a huzat, hogy az üveg megrepedt, de nem mertem kiszedni a szilánkokat, mert attól tartottam, hogy egy nagyobb darab kicsúszik a kezemből és guillotine-bárdként zuhan alá, lefejezve valakit, aki épp akkor hajol ki a lichthofba. Nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy bárki is bármikor kihajolna oda, ilyesmi egyszer esik meg egy évszázadban, ha egyáltalán, de mi van, ha éppen most.
Ezért aztán az ablakot kerettel együtt távolítottam el, viszont azóta kegyetlen téli hidegek jutnak be teljesen akadálytalanul a fürdőszobába. Egy alkalommal a viharos szél szokatlanul nagy méretű kődarabokat szakított le a lichthof faláról és helyezett el a fürdőszoba ablakának párkányán. Olyan óvatos mozdulatokkal gyűjtöttem össze őket, ahogy az Apolló–11 két űrhajósa szedegetett Hold-kőzetet kozmikus kirándulásukon. Meg kellene csináltatni azt az ablakot, bár a telek mostanában egyre melegebbek.
Itt olvashatóak a korábbi Borongó-írások
Nyitókép: Bartók Béla út 11–13., balra az Orlay utca 2/b tűzfala, 1981 – Fotó: Makovecz Benjamin / Fortepan
