Mindenhol csak a világot látod, ez is a világ, Magyarország, a nagy egész kicsiben, mondta apám, aki a reptér közelébe költözött válás után, és a repülőknek egész életében csak a hasát látta. Ott volt olcsó a lakás. Lehet utazgatni persze, mondta, de az emberek mindenhol ugyanolyanok, a lényeget tekintve, és egyszer csak már nem lehet tovább halogatni, hogy elkezdjük élni az úgynevezett életet. Az utazgatás: a felszín kapargatása ahelyett, hogy befelé utaznánk, ezt már csak én foglaltam így össze, apám nem volt egy költői alak. Jól van, repüljél, csak gyere vissza, én ki nem járkálok hozzád Londonba. Egy büdös szót se értek abból, amit beszélnek.
Nem akarunk meghalni, innen jön minden apám szerint, az utazás is, a költekezés, az új ruhák, ez az okostelefon, meg egyáltalán, a halogatás. Hogy ha el sem kezdjük az életet, akkor talán a végén nem is kell meghalnunk.
Mi az élet, kérdeztem apámat két utazás között. Hajnalban keltem Londonban, hogy elérjem Victoria Stationnél a vonatot, és Gatwicknél a repülőt, check in, priority bags, ham&eggs, gyomorsav, a legrosszabb repülőtéri kávé ever. Elhagyni ezeket a piros téglás házakat, muskátlival az ablakokban, a mindig vizes utcákat, a szlovák utcazenészt, az arab és néger pincéreket, meg ezeket az illatos nőket, persze a központban, ahonnan lehetőség szerint ki sem mozdultam – a magam módján otthonülő voltam, mint apám. Szóval, mi az élet, kérdeztem apámat, aki beleszívott a sodort cigarettájába, és sóhajtva fújta ki a füstöt.
Nem kell túlgondolni, mondta apám. Letelepedsz. Gondozod a kertet, ha van. Gondozod a saját dolgaidat, vannak saját dolgaid, nem ez a bőrönd, az esernyő örökké, az alkalmazkodás. Valami, ami a tiéd. A család, például. Főleg.
De apa, elváltál.
Legyintett, anyádtól sosem szabadulok meg, de ez is az élet része, és te is. Hogy van közünk egymáshoz. Mi közöd neked azokhoz az anglusokhoz? Röpködsz itt keresztül-kasul a mindenségen. A világnak minősége van, nem mennyisége, és a
te minőséged ide tartozik. Vagy tudod, mit? Akkor költözz oda, csak találj magadnak egy hazát, ne legyél már ilyen hontalan. Ilyen eltévedt ember.
Eltévedt ember?
Apám bólintott, és szemmel láthatóan nagyon elégedett volt, hogy sikerült így összeszednie a lényeget.
Ő cigarettázott, én csak ültem, és a repülők elhúztak a fejünk fölött. Nem mondtam meg apámnak, hogy a világ nem homogén, és azok a minőségek éppen a határainkon túl vannak, és én nem fogok egy kerti székben meghalni. De abban, úgy éreztem, igaza van apámnak, hogy minden mögött ott van a halál, vonul velem Londonba, repül velem a gépen, jön az apartmanba, Daniel kicsi, de legalább drága lakásába, akihez való igaz, nem akarok hozzámenni. A bakancslista, elutazni még Thaiföldre, „mielőtt meghalok”.
Amikor apám képes volt itt hagyni, mielőtt rendesen válaszolhattam volna, és lekéstem a gépet, a szomszéd Jutka néni pedig később átnyújtotta a temetési számlákat, az arcába vágtam, hogy a világnak minősége van, nem mennyisége. Úgy nézett rám, mintha egymagam tékozoltam volna el apám utolsó éveit. Fogcsikorgatva jártam ki apám fekete márványból faragott sírkövéhez, amit ez a Jutka emeltetett, mintha a halálban már nem lenne minden mindegy. Az élők most és itt élnek, nem gyűjthetünk sírkőre, mondtam egy idegennek, aki megállt mellettem, és a vállamra tette a kezét. Nem vettem észre, hogy sírok.
Lefeküdni egy idegennel – ez még nem volt meg. A szemébe nézni úgy, mintha ismerném. Elmondani, hogy Daniel rezgőre állítja a telefonját az operában, és minden alkalommal leég az arcom, amikor megszólal, és ő kinyomja, mintha élvezné, hogy ennyire elfoglalt lehet. Hogy igazán sehol nem vagyok otthon, és nem is akarok, hogy az én életem utazás a különféle minőségek között. Nem a megnyugvás, hanem a felfedezés. Hogy az emberek különbözőképpen egyformák. Daniel is része a felfedezéseimnek. Poor Daniel.
Másoknak élete van apám szerint, de akkor az én életem ez az utazás, és szerettem volna úgy ülni vele a cigarettafüstben, hogy megértse ezt a késztetést, ami egyik országtól a másikig hajt, és ha kimerítem az egyiket, nekem még mindig ott van egy másik világ.
Apámat hamvasztatni akartam, mondtam aztán Jutkának, és megkönnyebbültem, amikor kimondtam. Visszaadni a természetnek, szétszórni, meg ez a hülyeség, kérdezte? Itt, ebben a földben is része a természetnek, neked nem emiatt kéne aggódni.
Baszd meg, Jutka, gondoltam, apám legalább úgy magyarázott, hogy szeretett. És bármit választasz, abban ott van az, amiről lemondasz.
Apámmal abban különböztünk, amit beláttunk, gondoltam, és fájt, hogy halálában jobban szeretem. De a belátás is változik, és most, amikor 40 után már arra gondolok, „ami még hátravan”, innentől jó lenne nem elmulasztani, hogy kimondjam a dolgokat.
Schillinger Gyöngyvér
Nyitókép: Freepik
