Táskámat az oldalamhoz szorítva átszaladok az úttesten, és a hátam mögött valaki rendőrért kiált. Megfordulok, egy tíz év körüli fiú akar utánam rohanni, amikor egy nő, valószínűleg az anyja, elkapja a kabátját, és visszarántja a járdára. Rabló, ott, rabló, rendőr!, ordibálja a fiú, és az anyja a vállánál fogva rázza, hogy milyen rabló, ne őrülj meg, én meg arra gondolok, hogy késő, és tényleg, éppen elkésem a villamost. Én lennék a rabló?, gondolom, amikor bevackolom magam a megálló üvegezett kalitkájának a sarkába, hogy ne nézzem tátott szájjal ezt a jelenetet: én tapintatos vagyok.

A villamos zökkenve indul, mintha egy hullámon kellene átküzdenie magát, hogy végre begyorsulhasson, és én belül monologizálok, mint mindig, amikor egyszerűen olyanom van. Rablóból pandúr, rablóhús. A gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős. Szívrablás, milyen hülyeség. Előveszem a zöld vászon borítású könyvemet, ami a padláson, egy régi raklap aljáról került elő. Feljegyzések az egérlyukból: húsz éve olvastam utoljára, és ez nem is az én könyvem, az előző tulajdonos hajíthatta fel a pókhálók meg az eltört, soha meg nem javított játékok közé. Ebben is monologizálnak, de folyamatosan; nagy, zavarba ejtő gondolatfolyam az egész egy láthatatlan hallgatóság felé, akik képzelt közbevetésekkel zavarják meg a monológot. Úristen, én is ilyen vagyok. Csak magyarázok magamban, mintha belül figyelne valaki; néha még válaszol is, hogy új irányt adjon ezeknek a fejtegetéseknek, amik szinte soha nem vezetnek sehová, csak forognak a tárgy körül. Kitapogatják egy képzelt tárgy túlságosan bonyolult, meg nem határozható felületét. Például most is: milyen lesz az orvos, akihez megyek? Én milyen leszek? A nap miként süt be a rendelő ablakán, és hogyan váltakozik a hangulatom, testtartásom majd a fény-árny játék szerint, ahogy az a jobb karomra is fel van vésve: az ugró fehér alak, ami visszatér árnyékos önmagába, hogy onnan újra kiemelkedjen, és így végtére is ne legyen vége soha ennek az egésznek. Elrontott tetoválás, senki sem mondja, de mindenki ezt gondolja, ezt meg minek varratta magára, nagy, ronda, elmentek neki otthonról, de hát furcsa volt mindig, amúgy meg: ha neki így tetszik?!

Aztán: hogy viszket a bőröm, érted – magyarázom a képzeletbeli személynek –, két éve viszket, ez már nem lehet lelki dolog: ezt csinálják a hormonok, örök ellenségeim, ezt csinálják velem, és még egy sor másik dolgot, amit most pontról pontra próbálok megvilágítani ennek a képzelt idegennek. Az orvos előtt azért majd nem szabad túlrészleteznem a dolgot, mert gyanús lesz, hogy esetleg nem a hormonok, nem a hullámzó ösztrogén, a rohadt tesztoszteron, ami paralell csökken, szóval hogy talán ennél a nőnél (nálam) nem a test változik, hanem fejben hibádzik valami. Mint pár éve egy másik orvos: asszonyom, ezt fejben kell helyre tenni. És elképzelem, hogyan ülök majd a rendelőben, lábamat keresztbe téve, sikkesen; kihúzott háttal, de nem túlságosan mereven; kissé szenvedő arccal, de nem túlzásokba esve, és csak egy kevés sminkkel, hogy lássa: tényleg szarul vagyok. A kérdéseket, közbevetéseket és válaszokat előre elképzelem. Előre gyűlölöm, majd szeretem az orvost; elönt a hála. A düh, a csalódottság: rajtam senki nem segít.

A zöld könyv az ölemben, két mondatot olvashattam talán. Fiatalon megvolt egy nap alatt, száznéhány oldal az egész. Elmennek mellettem a bokrok, a társasházak, az egész 8. kerület, és én nem látok belőle semmit; befelé élek, és úgy kell kihámoznom magam ebből, ha kifelé is mondani kell valamit. Hámozni, hámozás: az utolsó mandarin, amit otthon ettem, már kicsit szottyadt, a bőr rátapadt a húsra, végeredményben ez vagyok én, de nem, nem még, mert múltkor az az ügyfél elhívott kávézni, és ha mosolygok, akkor elindul minden felfelé: a vonások, a kedvem. Többet kéne mosolyogni.

Túlmegyek a megállón, és monologizálok akkor is, amikor elered az eső, és a vizet törölgetem a telefonomról, hogy lássam a google térképet. Itt balra kell fordulni, de nincs is balra utca, szar ez a térkép, jól van, akkor megyek tovább, a hajam be fog hullámosodni, de nem baj, kissé hullámosan érkezni: ez illik a helyzethez.

Kutyából nem lesz szalonna, rablóból rablóhús, hagyjam már abba, mindegy, különben vicces egy kicsit, és ha már a rablónál tartunk még mindig (mi lehet most azzal a tíz év körüli fiúval?), akkor ott van a bankrablásos jelenet is valamelyik Batman-filmben, az a Joker-mondat. Az hogy is volt?

Közben megtalálom a rendelőt, végre, és ahogy lenyomom a kilincset, rájövök, hogy a könyvet a villamoson felejtettem. Arra már csak egy röpke pillanatig gondolok, hogy ezt én sose szerzem vissza, mert a rendelőbe nyitva elvakít a fény, és a diszkréten elhelyezett lábzsákokat is csak később veszem észre, de legalább az arcmaszk nem kötelező, detektálhatóak az arckifejezések, hálistennek, és a hajam sem vészes, csak a műszőrme kabátom döglött macska szagú.

Mindegy, „let’s put a smile on that face”.

Schillinger Gyöngyvér

Fotó: Mile Máté