Milyen a magyar oktatási rendszer helyzete kutatói szemmel?

Egy kicsit messzebbről indítok, mert igazán az sincs tisztázva, mit várjunk el az oktatástól, pedig mindenki érintett.

Az oktatási rendszer ma erősen kötődik a munkaerőpiachoz. Az oktatás eredménye, a bizonyítvány átforgatható munkaerőpiaci előnyökké, ez mindenhol igaz. Az EU-n belül azonban Magyarországon átlag felett jellemző, hogy minél magasabb valakinek a végzettsége, annál nagyobb az esélye, hogy előnyös helyzetbe kerül, és fordítva még inkább igaz: minél alacsonyabb a végzettsége, annál rosszabb, sokszor kilátástalan a helyzete a munkaerőpiacon.

Könnyen elfelejtjük viszont, hogy

Erről kevés szó esik a közbeszédben.

Mi lehet még az oktatás célja?

Erről vita folyik, amiben bizonyos felek olyan fölényt képviselnek, hogy egyértelműnek tűnik, a cél a versenyképes munkaerő kinevelése kell legyen. Sokan pedig azt mondják, az iskola dolga, hogy együttérző, másokat támogató, együttműködni tudó jó embert neveljen.

De nem csak egyéni szempontok vannak,

Önmagában is értékes, ha egy iskolai osztály összetétele tükrözi a településen együtt élők sokféleségét, és megtanulnak a gyerekek együttműködni. Ez a legerősebben a szegregáció kérdése körül élesedik ki: ma hazánkban a súlyos mélyszegénységben élő gyerekek és az előnyös helyzetű középosztálybeli gyerekek ritkán járnak egy osztályba.

Az oktatásban jelenlévő szegregáció roma kérdés, vagy inkább osztálykérdés?

Összefügg a két dolog, társadalmi, történeti, politikai okai vannak, hogy ma nálunk a roma etnikumú népesség nagyon nagy része mélyszegénységben él, és földrajzilag is behatárolható, hol laknak szegregáltan élő romák. Budapesten belül Józsefváros ilyen hely, mégis itt teljesen más a helyzet, mint egy szabolcsi zsákfaluban – Józsefvárosban sokkal több a mozgási lehetőség.

Van néhány roma iskola – Kalyi Jag, Gandhi, Ámbédkar –, ahol koncentrálódnak a roma gyerekek, mert a roma kultúrát is át akarják adni. Amikor szegregációról beszélünk, mintha az volna az elgondolás, hogy ezek a gyerekek keveredjenek el a népességben, hogy ne legyen elkülönítés. De akkor el fogják veszíteni az önazonosságukat is.

Persze van ellentmondás ebben, de ezek nagyon speciális iskolák, és többük esetében már alapításakor cél volt a társadalmi mobilitás segítése.

Fontos, hogy a roma identitás megmaradjon, de az elsődleges, hogy magasabb végzettséget szerezzenek a roma gyerekek, és érvényesülni tudjanak. A roma kultúráról inkább a társadalom többségének volna jó tanulnia, a történelem- és irodalomtankönyvben lenne a helye, hogy ők is a nemzet részei. Ha mindenki tanulna erről, az hozzájárulna a romakérdés megoldásához is.

Az integrálódás nem asszimiláció jó esetben. A gyógypedagógiából jött az inkluzív nevelés fogalma, ami sokkal többet jelent, minthogy a különféle gyerekek egy osztályba járnak. Az inkluzív oktatásban többlettámogatást adunk a hátrányosabb helyzetből érkezőknek, hogy el tudják érni azt az eredményt, amit a többiek, és egyenrangú tagjai lehessenek a közösségnek.

A szegregáción túl mik a mostani oktatási rendszer főbb hibái?

Egy tanárnak 22-26 órát kell hetente megtartania, de a felkészülésre is kellene ennyi idő. Az már minimum 48 óra, és még egy sms-t sem írt az érdeklődő szülőknek, nem beszélt a kollégáival. Ezen a helyzeten nem változtat a megemelt fizetés.

A tananyag teljesen eltolódott a lexikális ismeretek irányába. Lehet vitatkozni róla, de alapvetően nem Wass Alberttel van baj, hanem az értő kritikai feldolgozás hiányával. Az indoktrináció (ellenvetést nem tűrő, ideológiai alapú nevelés – a szerk.) célja a kritika kiküszöbölése.

A tantárgyi követelményrendszer sokkal merevebb, mint régebben, igaz, volt már ilyen, a 70-es években. Ám a gyerekek különbözőek, és nem lehet ugyanúgy tanítani egy II. kerületi általános iskolában, mint egy szabolcsi faluban, mert másra van szükségük a jó eredményhez. A merevség oka a tanár és az iskola iránti bizalmatlanság is, pedig rájuk kéne bízni ezt a kérdést. A mai iskola nem tanításközpontú, a tanároknak rohanniuk kell a tantervben meghatározott, sokak számára túl erős követelmény szerint.

Lehet fizetős különórára járni vagy tanodába, ha nem bírja a gyerek a tempót.

Minél több az ilyen árnyékoktatási elem lent is, meg fönt is, annál inkább egyértelmű, hogy diszfunkcionálisan működik a rendszer, mert amit meg kéne tanítania, nem tanítja meg.

A középosztálybeli szülő külön matekra és felvételi előkészítőre járatja a gyerekét. Magyarországon az emberek azt hiszik, hogy ez természetes, de milyen oktatási rendszer az, ahol nem tud az iskola felkészíteni a továbbtanulásra?

Az árnyékoktatás alsó végén pedig ott van a tanodarendszer, alapkészségek, minimum tudások elsajátítására. Ezt nem délután, önkéntesekkel kéne csinálni, ez az iskola dolga lenne.

Vannak országok, ahol tiltják, hogy egy tanár különórát tartson a saját diákjának, hiszen az lehetetlen, hogy ugyanaz a pedagógus, aki az iskolában nem tudja átadni az ismereteket, délután (más módszerekkel) képes rá.

A választással korszakhatárhoz értünk, ha lesz rendszerváltás, az oktatási szférát hogyan kellene átalakítani?

Amiről nagy vita van, az az iskolafenntartás. Azelőtt az önkormányzatok tartották fenn az általános iskolákat, de a szegregáció már akkor is gondot jelentett, mert a szegényebb önkormányzatok kevesebbet tudtak költeni oktatásra. A tankerületi fenntartás nem tudta kezelni az egyenlőtlenségeket, ráadásul nagyon rugalmatlan.

A fenntartást nem kellene visszaadni az önkormányzatoknak, a pedagógiai autonómiát – hogy mit tanítsanak a helyi iskolákban, vagy ki legyen az igazgató – azonban igen.

A kistérségi rendszerben több iskola tartozna egy fenntartóhoz, de azok nincsenek ukáz szinten irányítva. Azt azonban, hogy a különféle helyzetű gyerekek milyen eloszlással kerüljenek az iskolába, a társulás szabályozná, hogy ne a helyi közösség erős érdekérvényesítésre képes rétege, vagy az iskola válogassa ki a gyerekeket, ki melyik iskolába menjen. Ez a válogatás az egyházi iskolák térnyerésével fokozódott nagymértékben, és amiatt az elmúlt másfél évtizedben kilőttek a különbségek az iskolák között.

Az ilyen átalakítás feltétele, hogy legyen szervezett iskolabusz-szolgáltatás, jól működő oktatási szolgáltatás és megfelelő támogatás a hátrányos helyzetből jöttek szintrehozására – a cél nem lehet az, hogy nem megnyugtató módon, vagy rosszul működő iskolákba kényszerítsenek bárkit is.

A tananyagon is kellene változtatni, de azon egy nagyon széles közegnek kellene vitatkoznia előtte, ami sok idő, mert szemléletváltásra van szükség. Az nem működik, hogy egy kis csapat megírja. Muszáj konszenzussal összehozni, mert ha toldozgatják-foltozgatják, abból csak az lesz, hogy mindenki újra bepasszírozza a maga anyagát, és marad a feldolgozhatatlan mennyiségű lexikális tananyag.

Az iskolába ember is kell, de most nem népszerű a tanári pálya.

Itt nem csak a túlterhelt, kevés megbecsülést kapó tanárokról van szó, fontos lenne emelni a nívós oktatást segítő szakemberek – pedagógiai asszisztensek, gyógypedagógusok, szociális munkások, pszichológusok – számát is. Hátrányos helyzetű területeken iskolai szociális munkásokra rendkívül nagy szükség lenne. A szerepük legalább olyan fontos, mint a tanároké, és ehhez normálisan meg is kell fizetni őket. Olyan pedig nem történhet, hogy egy szociális munkást beraknak helyettesíteni, mert most ilyenről is hallani.

Mi van, ha az folytatódik, ami most van?

A fenntartással kapcsolatban most is vannak elgondolások, ez attól is függ, hogy tovább csökkentik-e az önkormányzatok autonómiáját.

A nagy állami ellátórendszerek, mint az oktatás, az egészségügy, nem úgy omlik össze, mint az ikertornyok, amikor beléjük repültek. Van, aki azt mondja, már össze is omlott a rendszer, mert az iskolából sokan használható tudás nélkül kerülnek ki. Ami most zajlik, annak magas a társadalmi költsége, de ezt bekalkulálja ez a kormányzat, mert kimondták, nem tudnak tízmillió embert felemelni, s három-négy milliót ott kell hagyni az árok szélén.

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf