Józsefváros, ami sosem tud ugyanaz lenni, de sose más – ezzel a címmel nyitotta meg a Kesztyűgyár az első képzőművészeti kiállítását.
A galéria a Kesztyűgyár emeleti teraszára nyíló kis teremben kapott helyett. Martincsák Kata kurátor rendezte a kiállítást – ő maga is tehetséges fiatal képzőművész. Szinte pirulva beszélt arról, hogy 22 évesen már kiállítást rendezhetett, de máris lelkesen készül a folytatásra. A terem három falán voltak képek sajátos szimmetriában elrendezve (a negyedik fal üvegfal a terasz felé).
Középen Stalter György fotóit láthattuk, amik Magdolnanegyed városrehabilitáció előtti állapotát mutatták, kicsit komor hangulatú, de művészi szociofotók egy végsőkig megkopott városi környezetről, egykedvű, reménytelen, riadt tekintetekről.
Jobbról és balról, a két oldalsó falon kapott helyet Oláh Norbert négy festménye a környék tűzfalairól, amik még ma is kopottak, és visszaidézik a múltat, mégis a jelen részei.
Ezt a szép elrendezést két keskeny sáv keretezi, jobbról a kiállítás bemutatkozó szövegét olvashatjuk, balról pedig a Donáth Anna Róza, Thury Lili és Tóth Eszter Női tekintetek Józsefvárosban művészeti projektjéről készült fotók láthatók, ahol szubjektív térképen ábrázolták a résztvevők egyéni kötődésüket Józsefvároshoz.
A kiállítás része volt még Kautzky Sára köztéri alkotása, ami interakcióra hívta azokat, akik a Mátyás téren sétálnak.
Meghívottak és hívószavak
A kiállítás finisszázsa, vagyis zárórendezvénye a kiállítóterem alatt lévő földszinti foglalkoztatóteremben folyt, ahol a meghívott szakemberek beszélgettek egy hosszú asztal mögött jó harminc hallgató előtt. Kifejezetten izgalmas beszélgetésre került sor, amit György Eszter, az ELTE adjunktusa, a Köztes terek című könyv szerzője moderált.
A felvetett témákra hat vendég reagált:
- Csőke Zita szociális munkás, a Kesztyűgyár Közösségi Ház szakmai igazgatója,
- Udvarhelyi Tessza antropológus, a Józsefvárosi Önkormányzat Közösségi Részvételi Irodájának vezetője,
- Alföldi György várostervező építész, a BME professzora, aki a Magdolnanegyed Városrehabilitációs program vezető városfejlesztője volt a RÉV8 élén,
- Molnár György, az MTA Közgazdaságtudományi Intézet tudományos főmunkatársa, aki egyik kezdeményezője és kivitelezője volt a Magdolnanegyed programnak, jelenleg is a polgármesteri kabinet tanácsadója,
- Szász Anna Lujza szociológus, az OFF-Biennale, a RomaMoMA projekt és a Közösen Kihordani kiállítás kurátora, és
- Aradi Péter, a Vizuális Világ Alapítvány munkatársa, virtuális és városi séták szervezője.
A résztvevők összesen hat témát érintettek, ezek a következőek voltak:
Milyen közösségek találhatók Józsefvárosban? Csőke Zita, a Kesztyűgyár szakmai igazgatója a Kesztyűgyár közösségformáló hatásáról beszélt a Magdolnanegyedben. Udvarhelyi Tessza nem szívesen használja az elkoptatott közösség szót, jelen van az elidegenedés, a pici közösségek között kevés a kapcsolat. Szász Anna Lujza szerint a képzőművészet közösségi jelenlétét említette, jó hogy létrejött itt is egy galéria, és jó, hogy a roma művészet is helyet kapott végre a Bura Károly galériában.
Aradi Péter a Pozsonyi (úti) pikniket hozta fel példaként, az ilyesmi közösséget teremthet a városban.
A helyi közösségek kapcsán természetes módon jött elő a roma közösség erős helyi jelenléte is. Vajon a képzőművészet mennyire kapcsolódik a roma hagyományokhoz? A hagyományos zene, a tánc – aminek a Kesztyűház is helyet ad – nem természetesebb közösségerősítő-e?
A második téma a Magdolna városfejlesztési projekt volt, aminek a Mátyás tér és környéke a mai szép megjelenését is köszönheti. Erről Alföldi György és Molnár György beszélt. Ez a projekt megmutatta a közösségi tervezés előnyeit, és a kedvezőtlen jogszabályi előírások miatt, a nehézségeit is.
Alföldi minden erénye ellenére
kudarcnak ítéli meg, hogy akkor a helyi lakosság hosszú távon nem vált részesévé sorsának alakításában.
A városrehabilitáció nehézsége, hogy az ott élők, akikért folyik a fejlesztés (a Magdolna-projektben ez volt a cél), képesek-e aktív résztvevővé vélni, vagy csak alanyai a történéseknek. Hogy néha milyen nehéz a kommunikáció, azt a következő kérdések megmutatták: Deszegregáció, roma reprezentációs tér, dzsentrifikció.
Körülnéztem, kik is vagyunk ott a teremben, látok-e roma arcokat, szegény embereket, értik-e ezeket a kifejezéseket?
Csak mi magunk voltunk, lelkes, jószándékú értelmiségiek, fiatalok és tapasztalt segítő szakemberek. Mi értettük, és beszélgettünk azokról, akiért itt mindenki tenni akart, egyesek évtizedek óta tesznek is, de a „nép” hangja csak a másik teremből idehangzó csocsózó gyerekeké volt.
Ez nem kritika, csupán észrevétel, ami megmutatja, milyen nehézséget jelent egy sokszínű városrész lakóit megszólítani, velük és közöttük aktív kapcsolatokat kiépíteni. Ez a dialógus azt mutatta meg, hogy borzasztóan sok dolgot meg kellene beszélnünk, és ki kell lépnünk saját kulturális közegünkből, ha sok szinten szeretnénk kapcsolatokat létrehozni.
A kiállítás fontos volt, sokkal fontosabb, mint aminek eleinte látszott. Nem a művészetről szólt, legalábbis nem csak arról, és a legjobb helyre került, még akkor is, ha egyelőre – a túlzottan intellektuális megközelítés miatt – talán még nem ért el azokhoz, akikről szólt és akiknek a jelenléte ezekben az ügyekben a legfontosabb lenne.
Címlapi fotó: Nagy Dániel
