Tessék-lássék módon vizet locsolt az arcába, ettől kicsit éberebb lett. Feltűnt neki, hogy szokatlanul nagy a csend, de nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki. Főzött egy kávét, cukor nélkül, forrón kortyolgatta egy cigaretta kíséretében. Kelletlenül bújt munkás ruhájába, zekéjét a vállára kanyarította, majd útjára indult. Elsétált a buszmegállóig. Senkit nem talált. Idegesen körbenézett. Ellenőrizte az időt, nem kelt-e korábban, később. 4 óra előtt 2 perccel volt.
„A futár persze megint lerohadt!”, morogta magában fejét csóválva. Tíz percet várt a buszra, de az csak nem érkezett meg. Újabb tíz perc és egy szál cigaretta után egy dühös szisszenéssel indult el a legközelebbi villamosmegálló felé. Útközben megint cigarettázott. Mogorván szidta a közlekedést. Egy teremtett lelket sem látott továbbra sem. „Biztos bemondták valahol, hogy változik a közlekedés”, gondolta, „csak én elaludtam a tévén. Ott rohadjanak meg!” Tizenöt percnyi séta után a villamosmegállóhoz ért. Még autókat sem látott az úton. Ideges lett. „Mi a franc van?! Munkaszüneti nap? De akkor is jár a villamos! Leállt az energiaszolgáltatás? De hát otthon égett a villany!” Újabb cigarettára gyújtott. Ez volt az utolsó szál. „Ha nem jön ez az átkozott villamos, akkor keresek egy éjjel-nappalit.” Tizenöt-húsz percet várakozott, majd elindult az utcában boltot keresni. Az ég alján hajnalpír jelent meg. Hamarosan talált egy üzletet, megnyugodott, mert a fény hívogatóan ömlött a szürke utcára. Bent viszont senkit nem talált. Tanácstalanul állt egyik lábáról a másikra. Hangosan „hallózott”, hátha valaki előkerül, de nem kapott választ. Gyomrában érezte, ahogy elönti az adrenalin. Nagy sóhajtásokkal igyekezett megszabadulni a szorító érzéstől. Szórakozottan tépdeste a bajuszát. „Mi lehet ez? Az egész világ összeesküdött? De hát hova mehettek?” Még egyszer próbálkozott a szólongatással, sikertelenül. Vállát megvonva leemelt egy doboz cigarettát, egy féldecis pálinka utánzatot és egy csomag rágógumit a helyéről, majd a pulton pénzt hagyva távozott. Az utak, utcák még mindig üresen tátongtak. Remegő kézzel csavarta le a kis üveg kupakját. Szemei idegesen jártak körbe embereket keresve. Elindult a villamos vonalán a munkahelye irányába. Tudta, most már úgyis elkésik. Kellemes kora nyári idő volt, langyos szél borzolta rövid őszes haját. Az alkohol enyhített a szorongásán. Elkezdte keresni a telefonját. Nem nagyon szokott vele foglalkozni, általában valamelyik zsebében felejti, aztán csak akkor veszi elő, ha csörög. A rohadt bank miatt kellett ez is. Egy nyomógombos ősrégi darab volt, amit vagy tízezer forintért vett. Kell a halálnak az agyrohasztó tapicskolós fos, morogta gyakran magának, neki ez is éppen egy kacattal több csak. Felhívta az üzem nyilvános számát. Udvarias géphang üdvözölte, de nem kapcsolta a kezelőt. K. I. néhány percig hallgatta a háttérzenét, majd megunva, letette a telefont. Az izgalomtól hideg ujjakkal az egyik barátja számát kezdte tárcsázni, azzal sem törődve, hogy felébreszti ilyen hajnali órán. Újabb hosszú percek teltek el, míg a csöngést hallgatta.
– Vedd fel! Vedd fel! – parancsolta a telefonnak, de hiába. Pedig egészen biztos volt abban, hogy barátja ilyenkor otthon alszik. Zaklatottan nyomta ki a készüléket. Egy ház falának támaszkodva gyújtott újra rá. Gondolatai egymást kergették. Kétségbeesésében eszébe jutott a rendőrség. A félig szívott cigarettát az úttestre pöckölve kotorta újra elő a telefonját, a rendőrség számát tárcsázva. Hívását újra csak egy géphang regisztrálta pillanatnyi türelemre intve őt. A pillanat elmúlt, többszörösen is, amire reszketve elengedte a kagylót. Úgy bontotta a vonalat, mint akit fejbe vágtak. Torkába gombóc gyűlt, ami fojtogatni kezdte. Felkiáltott, hogy elűzze.
– EMBEREK! VALAKI! HAHÓ! – kivárt egy kicsit, de mivel senki nem jelent meg, elhallgatott. Utolsó ötleteként felvett egy követ a földről és nagy csörömpöléssel belevágta egy ablakba. Egy hirdetőoszlop mögé rejtőzve várta a fejleményeket. Hiába. Senki nem jött.
– Nem igaz, hogy nincs itt senki! – ordította. – Gyertek elő! Emberek! – Csak a saját hangja visszhangzott a házak között. Közben teljesen megvirradt. A napsugarak vöröslő palástot borítottak a házak tetejére. Egy újsággal játszott a hajnali szél. A férfi felkapta a földről, a dátumot keresve rajta.
– Tegnapi – mondta. Lázasan futotta át a sorokat, hátha megtalálja a választ az emberek eltűnésére. Csak a szokványos napi politika, semmi újdonság. Tehetetlenül gyűrte gombóccá a lapot. Már nem kiáltott, szinte eszét vesztve rohant kapualjtól kapualjig, csöngetve, dörömbölve, a lakókat szólongatva. Az egyik lépcsőházat nyitva találta. Berontva az ajtókat kezdte verni, rúgni. Sehonnan nem kapott választ. Őrjítő volt a csend. Emeletről emeletre járt. Valahol a kilencediken vagy a tizediken egy ajtót nyitva talált. Nem törődve avval, hogy magánlaksértést követ el, berontott a lakásba. Mindent felforgatott embereket keresve. Egy fotelbe roskadt, miután újra nem lelt senkit. A karfán egy távirányítót talált. Bekapcsolta a tévét. A legtöbb csatornán a kép hangyás volt, egy-két helyen búgó szignált látott.
– Már rég adásnak kellene lennie! – elkezdte összevissza nyomkodni a távirányítót, mire valahogy behozta az éjjeli műsor visszanézését. Arra gondolt, talán választ kap a kérdéseire, ha elindítja. Egy filmvígjáték volt. Valami Dogma. Az Istenről, meg annak valami küldöttjéről. Csakhamar elkezdte képpel tekerni a filmet. Az egyik reklámszünetben híradót látott, de egy hír sem említett semmit, ami magyarázatul szolgálna az eseményekre. Hirtelen újabb hulláma lepte meg a pániknak. Felpattant, s kirohant a lakásból, le az utcára.
– Csak kell, hogy legyen valaki! Csak nem vagyok egyedül! – Most módszeresebben kezdte átkutatni a lakásokat, hidegvért erőltetve lázasan dolgozó agyára. Keze remegett, ahogy csöngetett itt-ott. Kiabált, válasz nélkül, benyitott minden lakásba. Ahova bejutott, ott mindent tűvé tett. Senki. Senki, senki, senki. Az idő közben késő délelőttre járt, a nap egyre magasabbra húzódott az égen, s a hőmérséklet nyárias lett. K. I. verejtékezve járt házról házra, mígnem az egyik lakásban végképp elborította a rettegés. A nyitott ablakhoz lépett, s felmászott, a keretbe kapaszkodva. Elszánta magát a halálra. Lepillantott, az ijesztő mélység hívogatónak látszott csapzott idegei számára. S ahogy így állt, egyszer csak megszállta valami különös nyugalom. Fellélegzett. Gyomrából oldódott a görcs, elméje tisztulni látszott.
– Egyedül vagyok – suttogta mosolyogva. – Egyedül vagyok! – tört fel a torkából a kiáltás. Többé senki nem irányítja, semmi nem kötelező. Nem gúnyolódnak majd a háta mögött. Nem teszik szóvá különc szokásait. Végre boldog lehet az emberek nélkül. Lemászott az ablakból. Rugalmasan szedve a lépcsőfokokat, az utcára sietett. Zsebre dugott kézzel, fütyörészve indult tovább. Ahogy lépdesett, magasra emelve a tekintetét, egy madarat látott meg az égen. Nem értette miért, még nagyobb boldogságot érzett. Egy papírgalacsinnal focizva rótta napestig az utcákat. Csak a miheztartás végett, meggyőződés nélkül ellenőrizte, nem maradt-e mégis valaki más is a Földön. Mákszemnyit sem keseredett el az eredményen. Dudorászva hazaballagott.
K. I. aznap éjjel, életében talán először, nyugodtan, zavartalanul aludt.
