„A jelenlegi állandó kiállításunk 1990-ig foglalkozik a magyar történelemmel, azonban az nem ért véget a rendszerváltással, ezért is fontos a ma nyíló szabadtéri tárlat, amely a 2006. október 23-án történt eseményeket mutatja be” – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek L. Simon László, a múzeum főigazgatója a Meggyalázott demokrácia című szabadtéri tárlatról.
A kiállítás leírása az alábbi mondattal indul:
„2006. október 23-án, az 1956-os forradalom 50. évfordulóján, Budapesten a forradalom emlékét beszennyezve, az egész nemzet lelkét megsebezve a regnáló posztkommunista hatalom rátámadt az ünneplő közösségre.”
Mi is kerestük a nemrég kinevezett főigazgatót – aki korábban a Fidesz parlamenti képviselője (2010 és 2015 között a párt frakcióvezető-helyettese), 2018-tól a parlament Kulturális Bizottságának alelnöke, illetve a Magyar Nemzeti Múzeum megújításáért és a múzeumi integrációért felelős miniszteri biztos volt –, de lapunknak nem nyilatkozott a MNM első embere.
Pedig kíváncsiak lettünk volna válaszaira. A Magyar Nemzetnek adott nyilatkozatában az is szerepel, hogy
„2006 gyalázatos eseményei a magyar történelem részét képezik, azokat majd az új, állandó kiállításon is be kell mutatni”
– erről szívesen megkérdeztük volna, s hogy milyen további tervei vannak. Ahogy arról is, hogy a közintézményként működő Magyar Nemzeti Múzeum esetében nem problémás-e, hogy egy az egyben átvesz egy aktuális politikai narratívát. De azt is, mennyire szerepe az ország első számú múzeumaként emlegetett intézménynek, hogy ilyen kiállítást rendezzen, és vajon miért ezt a módot választották, hogy bemutassák az akkor történteket; valamint hogy van-e bármi összefüggés aközött, hogy a CÖF-CÖKA által szervezett Békemenet épp itt, a múzeum mellett vonult el október 23-án.
L. Simon 52 oldalas főigazgatói pályázatában szerepelt a megvalósítandó rövidtávú célok és feladatok között a
„Magyar Nemzeti Múzeum (és partnerei) által kidolgozott országos identitáserősítő programok koordinálása, kiemelten is szem előtt tartva a kormány emlékezetpolitikai célkitűzéseit.”
Megkérdeztük volna, hogy a múzeumnak miért szerepe a kormány emlékezetpolitikai célkitűzéseinek szolgálatába állni, és vajon nincs-e szó szereptévesztésről.
A kiállítás megrendezése mindenesetre abból a szempontból nem nevezhető váratlannak, hogy a pályázatában azt írta L. Simon, hogy
„a nagy, látványos kiállítások rendezésének versenyébe a korábbi évekhez képes sokkal jobban kell beszállnia a Nemzeti Múzeumnak. Vállalva a komoly hazai és nemzetközi vitákat is olyan kényes témák, történeti kérdések felmutatásával, amilyenekkel az elmúlt évtizedekben – érthetetlen módon – nem mert komolyabban, új narratívát teremtő szándékkal foglalkozni a múzeum vezetése”.
És bár a MNM-től nem állt távol eddig sem, hogy fotókiállításokat szervezzen (negyedik éve ők a házigazdái a World Press Photo / Sajtófotó kiállításoknak), vagy hogy modern történelmi témákkal foglalkozzon, ezek azonban a rendszerváltás időszakát nemigen lépték át kronológiailag. Amikor L. Simon László a pályázatában a kormány identitáspolitikai célkitűzéseinek szolgálatát nevezte meg szerepként, még azt írta, hogy
„a Horthy-korszaknak, a Bethlen-kormány tevékenységének, a kuláküldözés, a kommunista rendszer egyházellenességének a bemutatása nem nélkülözheti az egyértelmű állásfoglalásokat, a tudományosan megalapozott, ugyanakkor a szélesközönség számára értelmezhető orientáló, identitásformáló szándékot”
–, azaz nem volt szó arról, hogy aktuálpolitikai témákat is felvállal a közintézmény. Márpedig a jelenleg már zajló választási kampány kiemelt témájaként használja fel 2006-ot, és az akkori eseményeket egyoldalúan és sajátos narratíván át bemutató ElkXrtuk című film körüli közéleti csinnadratta is épp ezért alakult ki.
L. Simon a kinevezésekor kijelentette, hogy aktív pártpolitikusi munkáját befejezi, és hitet tett amellett is, hogy szándékai szerint nem akarja átpolitizálni a múzeumi szakmát, a Magyar Nemzetnek adott nyilatkozatában mégis azt mondja, hogy
„Gyurcsány Ferenc még mindig köztünk van, és aktív alakítója a magyar belpolitikának, ami a 2006-os események fényében elkeserítő. Ugyanakkor az általa vezetett hatalom embertelen fellépése olyan történelmi esemény volt, amit a tudomány, a muzeológia vagy a művészet eszközeivel is fel kell dolgozni és be kell mutatni.”
Ugyancsak megkerestük a két előző főigazgatót, akik a Magyar Nemzeti Múzeum élén álltak, Varga Benedeket (2016-2021) és Csorba Lászlót (2011-2016), de mindketten elhárították, hogy nyilatkozzanak a témáról. Varga jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeum alá tartozó, önállóan működő Semmelweis Orvostörténeti Múzeumot vezeti, azt mondta, hogy semmi köze ehhez a kiállításhoz, és ahogy a leköszönt amerikai elnökök sem szoktak nyilatkozni az utódjuk politikájáról (bár azért már láttunk ilyet – szerk.), ő sem nyilatkozik, mert nem igazán elegáns dolog. Új főigazgató és új irány van; és nincs olyan véleménye a kiállításról, ami a nyilvánosságra tartozna. Pedig kíváncsiak lettünk volna, hogy az irányítása alatt 2021-ben az év múzeumának választott intézményben lehetett-e volna ilyen kiállítást rendezni, illetve hogy miképp közelíthető meg egy ilyen téma kurrens muzeológiai megközelítések alapján.
Csorba László ugyancsak megköszönte a „megtisztelő megkeresést”, de nem kívánt nyilatkozni a fölvetett kérdésekről.
Zombory Máté szociológust, habilitált egyetemi docenst, az ELTE TÁTK Szociológia Intézetének oktatóját, akinek szakterülete az emlékezetpolitika, szintén megkerestük kérdéseinkkel.
A kutató-oktató elmondta, hogy bár közeliek a 2006-os események, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne múzeumi eszközökkel megemlékezni róluk. Minden olyan esemény a jelenkor történetébe sorolható, amelynek még élő szemtanúi vannak. A probléma az említett kiállítás kapcsán nem az, hogy közeli az esemény, hanem az, hogy a kiállítás a hangoztatott szándékok ellenére nem a 2006. október 23-án történt eseményeket mutatja be, hanem előzményekkel és következményekkel rendelkező összetett eseménysor helyett a rendőrök alkalmazta fizikai erőszak okozta sérüléseket.
„Sebeket látunk emberi testeken, mindenféle kontextus nélkül. A képek arra rendkívül alkalmasak, hogy érzelmeket váltsanak ki, mi több, morális felháborodást, hiszen a sérüléseket a rend őrzésére hivatott állami szerv emberei okozzák. Arra azonban nem alkalmasak, hogy eseményeket mutassanak be, hogy azokat egy történet részeként értelmezzék.
A muzeológia éppen ezt a kontextusba helyezést, értelmezést, vagy legalábbis a nézői értelmezést segítő támpontokat szolgáltatná.”
Hogy erre a mai múzeumtudománynak milyen lehetőségei vannak, arra példaként a készülő párizsi A terrorizmussal szembesülő társadalmak emlékmúzeumát említette, amelynek tervezési és koncepcionális munkálatait a 2015-ös terrortámadásokra adott reakcióként, kormányzati kezdeményezésre kezdték el. Az intézmény túl akar lépni a megemlékezési funkción – azon, hogy szerepe kimerüljön a terrortámadások áldozatainak morális kárpótlásán –, és egy összetett történelmi és társadalmi problémát kíván bemutatni: azt, hogy a demokratikus társadalmak hogyan szembesülnek a terrorizmus jelentette kihívásokkal az 1970-es évektől. E probléma megfogalmazásához és színreviteléhez ad eszközöket a tudományos kutatás.
Zombory azt is hozzátette, hogy idén az október 23-i megemlékezések szembeötlő módon nem 1956-ról szóltak, hanem 2006-ról. Úgy tűnik, hatalmi szempontból 1956 már nem érdekes, illetve csak annyira, hogy a kerek évforduló révén 2006-hoz kapcsolva az antikommunizmus jelképévé tehető.
Nyitókép: Nagy Dániel
