A Budapest Galéria által összehívott fórum, amely hivatott lett volna méltó keretet adni az 1944. május 16-i auschwitzi Roma Ellenállás köztéri emlékműve felállításának lehetőségéről, végül nem a tiszteletről, hanem az elhallgattatásról, a roma identitás feletti bürokratikus gyámkodásról szólt. Egyetlen szóval leírható az egész: méltatlan volt. Nem csupán a fizikai körülmények miatt, bár azok is hűen tükrözték a szervezők komolytalanságát. Egy akusztikailag teljesen alkalmatlan, visszhangzó teremben, ahol a szavak gyakran érthetetlen morajjá foszlottak, akartak megvitatni egy kisebbség önrendelkezését érintő kérdést. Ráadásul tarthatatlan, megalázóan szűk időkeretben: három nagy horderejű expozét terveztek, ahol a felkért előadópároknak öt perc állt rendelkezésére. Nincs olyan szakma a világon, amely egy történelmi kérdésben képes lenne két előadóval, összesen öt percben kifejteni az álláspontját. Ez nem párbeszédre való törekvés; ez a kötelező körök letudásának cinikus adminisztrációja volt.

De a valódi morális csőd a tartalom szintjén következett be. A Budapest Galéria felkért moderátora, Kóczé Angéla a köszöntőjében azt kérte, hogy ne arról beszéljünk/vitatkozzunk, hogy megtörtént-e a lázadás, vagy sem, hanem ragaszkodjunk az eredeti célhoz: legyen vagy ne legyen emlékmű. Azt a kérdést viszont elfelejtette feltenni, van-e joga egy kisebbségnek dönteni a saját ünnepeiről? Ennek ellenére a tanácskozást azonnal elbillentették egy olyan történészi narratíva irányába, amely nem ismeri el a túlélők emlékezetét. A BTM kérésére a résztvevőknek előre kiküldött 2023-as lengyel tanulmány (Helena Kubica és Piotr Setkiewicz munkája) a források sokaságával igyekezett bizonyítani, hogy május 16-án semmiféle lázadás nem volt Auschwitz-Birkenau cigány lágerében. Azt sugallták, hogy a nemzetközi és hazai roma szervezetek hamis állításokkal, önkényesen faragnak maguknak történelmet – miközben saját intézményük, az Állami Auschwitz Múzeum és a Heidelbergi Roma/Sinti Dokumentációs és Kulturális Központ huszonháromezer roma fogoly névsorát tartalmazó közös alapművét is semmibe vették. Ehhez a gyalázatos állásponthoz csatlakozott nagy vehemenciával Karsai László professzor, akinek a rendezők – ki tudja, milyen megfontolásból – elsőként adtak szót, mérvadó személyiségként kezelve őt a romák emlékezetpolitikájában.

Karsai László megnyilatkozásai azonban már rég túlmutatnak a szakmai vitákon: eljutnak a roma holokauszt nyílt elvitatásáig és tagadásáig. A professzor ugyanis kizárólag a zsidókra nézve ismeri el a faji alapú népirtást, miközben a romák esetében hajlamos kritikátlanul elfogadni a korabeli hatóságok hivatalos, rendészeti indoklását. Karsai László korábban odáig ment, hogy kijelentette, „a cigány értelmiségiek és a velük együttérző írástudók megpróbálták elhitetni, hogy a nácik pontosan úgy bántak a zsidókkal, mint a cigányokkal”. Ő az a történész, aki nem faji alapú népirtásként kezeli a történteket, amivel leértékeli a roma áldozatok emlékét. A „kóbor cigány” vagy „közveszélyes munkakerülő” kategóriák mögött a valóságban rendszerszintű rasszizmus húzódott meg, amit a jogszabályok köntösébe bújtattak már 1928-ban és 1938-ban is. Ezzel a torz és érzéketlen akadémizmussal szemben a Romano Instituto kutatói – Bársony János és Daróczi Ágnes – igyekeztek a tényeket és a tanúvallomásokat ismertetni, ha lett volna elég idejük rá.

A romák ellenállása nem fikció, hanem valóság. Szita Szabolcs történész professzor kötete (Magyar sorsok Auschwitz-Birkenauban) egyértelműen rögzíti, hogy a romák üldözése mögött faji megkülönböztetés állt. Leírja, hogy a május 16-i lágerfelszámolás terve meghiúsult. Ott van Elisabeth Guttenberger vallomása a szerszámokkal, vaságyak csöveivel elbarikádozott barakkokról, és Walter Stanoski Winter megrázó visszaemlékezése a gyáva SS-katonákról, akik hozzászoktak a védtelenek lemészárlásához, de megfutamodtak, amikor dühös, üvöltő, az életüket drágán adni kész emberekkel találták szembe magukat. Ott van a gyermek Hugo Höllenreiner szavai az apjáról, aki az ablakból kiáltotta az SS arcába: „Nem megyünk ki! Élve nem visztek el!” És ott vannak a külső szemtanúk: Georg von Soest politikai fogoly, Menachem Shelach, a Sonderkommando tagjának feljegyzései, sőt maguk az elkövetők, Ernst-August König SS-Rottenführersiegeni bírósági vallomása, Rudolf Höss táborparancsnok beismerése, és Georg Bonigut SS-Oberscharführer május 17-i mondata Tadeusz Joachimowski főírnoknak: „Na, Joachimowski, egyelőre megmenekültek a cigányaid.” Ez a lázadás közel háromezer roma fogolynak adott potenciális életesélyt más munkatáborokba való áthelyezéssel. Ők mind más-más nyelveken, egymástól függetlenül beszélték el azt, hogy mi történt május 16-án. Bár augusztus 2–3-ra virradóan a nácik a lágert felszámolták, és az ott maradt időseket, nőket és gyermekeket meggyilkolták – akik szintén a végsőkig, a gyermekeiket védve harcoltak –, a túlélő háromezernyi ember vallomása miatt tudhat ma egyáltalán a világ a romák ellenállásáról. Ez az ellenállás adott reményt az egész haláltábornak.

Május 16-a immár mintegy tizenkét éve Európa-szerte létező ünnep. Az Európai Roma/Traveller Fórum (ERTF) döntése alapján a Bátorság és a Roma Ifjúság Napja, a Phiren Amenca és a Ternype szervezésében az Ellenállás Napja. Azért jött létre, hogy felhívja a figyelmet az elfeledett holokausztra, és hangsúlyozza a család és a gyermek fontosságát a roma kultúrában. Amikor a tanácskozás végleg elszakadt az eredeti céltól, elhangzott a legfontosabb, radikális javaslat Daróczi Ágnes részéről, aki a romák megalázása ellenére emelkedetten és nagy bölcsességgel magához ragadta a moderálást: „Ne legyen emlékmű, az ünnep maradjon meg népünnepélynek! Tegye fel a kezét, aki egyetért ezzel!” A jelen lévő cigány értelmiség és a fiatalság elsöprő többséggel, szavazással pecsételte meg ezt a döntést. Egyetértve Daróczi Ágnessel, aki elmondta, hogy nincs szükség egy újabb hideg, kőbe vésett domborműre, amelyet a hivatalos emlékezetpolitika bürokratái saját maguk megnyugtatására állítanának fel.

Az ünnepnek előre kell néznie: képzésekkel a történelmünkről, a jövő generációit megszólító eseményekkel, fa- és virágültetéssel egy élhetőbb bolygóért. És a Nemzeti Színházban tizenegy év óta tartó megemlékezés folytatására hívta fel a figyelmet, ahol méltó darabokkal kell helyet követelni továbbra is a roma kultúrának a magas művészetben. A Budapest Galéria fóruma megbukott, mint szervezési és mint intellektuális kísérlet. De a roma közösség visszavette a saját történelme feletti rendelkezési jogot. Május 16-ika ünnepe élő, lüktető, harcos népünnepély marad – pontosan olyan, amilyenek a hősök voltak 1944-ben Auschwitzban.

Erőss Nikolett, a Budapest Galéria vezetője pontosan érzékelte a szervezés kudarcát, s főleg azt, hogy milyen megalázóak voltak a roma résztvevők számára a tanácskozás körülményei, tartalma és lefolytatása. Emiatt másnap bocsánatot kért. A tanácskozás résztvevői végül abban állapodtak meg, hogy a párbeszédet az emlékezetkultúra lehetséges formáiról folytatják, különös tekintettel a magyar–cigány Együttélés Emlékműve felállításának felmerült javaslatára.

Nyitóképünkön Daróczi Ágnes – Fotó: Huszár Boglárka