A Pollack téri megemlékezés hátterét a II. világháború után megszülető demokrácia első köztársasági elnökének, Tildy Zoltánnak az emléktáblája adta az egykori elnöki rezidencia – a volt Esterházy-palota – falán. Tildyt 1948 után egészen 56-ig házi őrizetben tartotta a kommunista rezsim, 56-ban államminiszterséget vállalt Nagy Imre kormányában, a forradalom bukása után börtönbe került.

A feszes program keretét a zene adta, a polgármester beszéde előtt a Vasas Művészegyüttes Vass Lajos Kórusa adott elő három nehéz művet összefogottan, szépen megformálva, a beszéd után pedig a Kertvárosi Fúvószenekar játszott.

A téren mintegy százötven fős hallgatóság volt jelen, ott volt a három alpolgármester és sok képviselő is, de még a kerület új rendőrkapitánya is eljött.

Pikó András polgármester arról beszélt, hogy hetven év ugyan egy egész emberöltő – „ennyi idő alatt a sebek behegednek, a golyónyomokat eltakarja a vakolat, és a történelemkönyvek lapjai megsárgulnak” –, de az 56-os forradalom tiszta szelleme nem halványult el.

Talán nem véletlen, hogy nem a lerombolt Magyar Rádió üresen megmaradt Bródy Sándor utcai épülete, hanem a megmaradt elnöki palota előtt rendezték az ünnepséget. Pikó András a bontással és a tervezett túlméretezett beruházással szembeni lakossági és önkormányzati ellenállásra utalva fogalmazott úgy, hogy ma is „tudunk nemet mondani a fejünk felett, nélkülünk hozott igazságtalan döntésekre, mert tudunk igent mondani egymásra, a közös otthonunk védelmére”.

Megemlékezett azokról a józsefvárosi fiatalokról – név szerint említve Dobi Károly kőművestanulót, Iván Kovács László raktárost, Kósa Ferenc kocsikísérőt, Somlai István lakatost és Ujvári József segédmunkást –, akik részt vettek a Rádió ostromában és elfoglalásában, harcoltak a Corvin közben, és szembenéztek azzal is, hogy a forradalom leverése után ezért kivégezzék őket. „Szinte gyerekfejjel álltak szemben a világ akkori legnagyobb hadseregével, […] nem mérlegeltek, nem számolgatták az esélyeket, hanem a szívük szavát követve mentek ki a barikádokra. Az ő bátorságuk, az egyéni helytállásuk a szabadság örök zsinórmértéke maradt.”

Pikó emlékeztetett arra is, hogy Ukrajnában most szintén a hazájukért harcolnak az emberek. „Nem felejthetjük, hogy míg mi békében emlékezhetünk, a szomszédunkban egy másik nemzet tagjai ma is a puszta létükért és a szabadságukért küzdenek. Ugyanazzal az elnyomó birodalmi gépezettel állnak szemben, amely hetven évvel ezelőtt a mi utcáinkat is lánctalpakkal tiporta szét” – mondta.

A forradalom egyik fő tanulsága az volt, mondta Pikó András, hogy ha baj van, tudunk szolidárisak lenni: „A forradalom igazi csodája nem csak az egyének hősiességében rejlett. A legmeghatározóbb, mindent átható élmény az a társadalmat átszövő szolidaritás volt, amely napok alatt igazi, széttörhetetlen helyi közösségeket kovácsolt. […] a Corvin köz vagy a Práter utca harcosai mögött ott állt az egész kerület. Ott álltak a bérházak lakói, akik a pincékben és a kapualjakban életre hívták a gondoskodás hálózatát. Hordták a meleg levest a barikádokra, tépték a lepedőket a sebesültek kötözéséhez, megosztották utolsó falat kenyerüket, és búvóhelyet nyújtottak az üldözötteknek. Ez a közösségi összefogás tette Józsefvárost a szabadság már-már bevehetetlen erődjévé.”

A szavait azzal zárta, hogy 56 arra tanít, hogy nem kapjuk készen a szabadságot, és nem elég egyszer megküzdeni érte. „A szabadságot a mindennapok szolidaritásában, a helyi közösségeink megerősítésében és az egymás iránti felelősségvállalásban kell megőriznünk. Legyünk büszkék a múltunkra, maradjunk hűek a forradalom legszebb, tiszta hagyományaihoz, és óvjuk azt az összefogást, amely Józsefvárost mindig is naggyá tette!”

Az ünneplők között futottunk össze Rátótiné Görög Ágnessel, akivel néhány éve beszélgettünk a gyerekkoráról – „Kézben vitte az asztalon felejtett kézigránátot az oroszok után” –, és arról, hogy miként élték meg a családjával a forradalmat. Most újabb élményét osztotta meg, s hirtelen valóság lett a hetven év előtti történelemből. 1956-ban volt elsős gimnazista, tizenöt éves, és az édesanyjával indultak el lelkesen október 23-án, hogy részt vegyenek a megmozdulásokon. Estefelé értek vissza a Bródy Sándor utcához, s látták, hogy katonák veszik körül a Rádió épületét, szemben a tömeggel. Érezték, hogy pattanásig feszül a légkör, ezért felmentek a nagynénihez, aki a mostani Olasz Intézet épületében lakott, és máris hallották az első lövések hangját, a véres eseményeket pedig az ablakon kihajolva figyelték.

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf