Korábban írt arról többször, hogy a hajléktalanok a sajtóban, akár a közösségi médiában stigmatizált módon jelennek meg: a közterületen ápolatlanul tartózkodó, koszos, büdös emberek „a hajléktalanok”, holott a valóságban ezek az embertársaink csak a töredékét teszik ki a hajléktalanoknak, akiknek nagy többségén „nem látszik”, hogy hajléktalan, velünk együtt utaznak reggel munkába a szállóról. Ám ez a hajléktalan-megjelenítés megbélyegez és riogatásra is jó. Mennyire tudja felhívni a politikusok figyelmét erre abból a pozícióból, amiben van a Városházán?

Az elmúlt évtizedekben valójában két domináns hajléktalankép volt jelen a magyar médiában: az egyik a hajléktalan embereket mint esztétikai-rendészeti-köztisztasági problémát ábrázolja, a másik pedig leginkább szerencsétlen, bajba került emberekként mutatja be őket, elsősorban télen. Ez az együttérzést kiváltani igyekvő kép is problematikus, mert a megoldás ebben a keretezésben a téli kríziskezelő intézkedésekre, jótékonyságra korlátozódik, tehát az, ami a lényeg volna, hogy miért nincsen embereknek hol laknia, és minek kellene változnia ahhoz, hogy legyen, az mindkét megközelítésből kimarad.

Mennyire sikerül artikulálni, hogy szemléletváltásra volna szükség? Mit tud ezért tenni ön?

Ezen dolgozunk, és az elmúlt évtizedben ez változott, és ebben nagy szerepe volt A Város Mindenkié csoportnak, és az abból kinőtt Utcáról Lakásba Egyesületnek – hogy ne csak a két fenti kép érvényesüljön, hanem gondoljunk a hajléktalan emberekre úgy, mint állampolgárokra, akiknek lakniuk kellene valahol. A Fővárosi Önkormányzat azon törekvése, hogy minél több hajléktalan ember számára biztosítson megfizethető lakhatást, is ebbe a folyamatba illik. A gond az, hogy ha az állam vagy önkormányzat nem biztosít megfizethető lakhatást, akkor a hajléktalanságból kilépő emberek gyakran a lakhatási szegényég másik szintjére tudnak csak kilépni, bizonytalan helyzetbe, mondjuk egy olyan albérletbe, amit hosszú távon nem tudnak megfizetni, vagy munkásszállóra – ahonnan aztán könnyen visszakerülhetnek a hajléktalanságba. Mennyivel van jobb helyzetben az, aki egy négyágyas munkásszálláson lakik három idegen emberrel, mint az, aki egy négyágyas átmeneti szálláson él három idegen emberrel?

Van arra valamilyen adat, hogyan aránylik egymáshoz a kormánymédiában is megjelenő utcai, esztétikai zavaró tényezőként ábrázolt közterületi hajléktalanok, és a biztos lakhatással nem rendelkezőek száma?

Az előbbi az utóbbiak töredéke. Akiket ezekben a gyakran rosszindulatú cikkekben látunk illusztrációként az utcán, nem is feltétlenül hajléktalanok, csak abban a pillanatban úgy viselkednek egy képen, videón, mint egy sztereotip „hajléktalan”. A hajléktalanság ezen reprezentánsa a jéghegy csúcsának a csücske. Úgy lehet ezt érzékeltetni, hogy mondjuk a budapesti aluljárókban hány hajléktalan ember van egy átlagos téli éjszaka – nagyon kevés ember, 1-2 ezreléke a szűk értelemben vett hajléktalan embereknek. De egy közterületen rossz állapotban lévő szerhasználó embert a közvélemény „hajléktalannak” fog tekinteni, akkor is, ha amúgy van hol laknia, és ugyanez vonatkozik a koldulásra is, noha a hajléktalan emberek többsége nem koldul, a kolduló emberek jelentős része nem hajléktalan. Az átmeneti szálláson, éjjeli menedékhelyeken alvó emberekről: kerekítve van 3000 átmenetiszállás- és 2000 éjjelimenedékhely-férőhely Budapesten, az előbbiek telítettek, az éjjeli menedékhelyeken a napokban 1200 ember töltötte az éjszakát. A rendelkezésre álló adatok szerint Józsefvárosban is csökkent a közterületi hajléktalanság, és a szállást nyújtó intézmények ügyfélforgalma is.

Józsefvárosban a hajléktalanságot az egyik fő problémának tartják az emberek, de akkor egy félreértelmezett problémát neveznek ennek. Ugyanakkor politikailag jóval nehezebb ezt a fent taglalt helyzetet elmagyarázni, mint riogatni meg hergelni.

Azt volna érdemes tekintetbe venni, hogy ha engem zavar valaki, aki szemetel, hangoskodik vagy odavizel a lakásom környékére, vagy garázda módon viselkedik, akkor nekem ebből a szempontból mindegy, hogy neki van-e hol laknia – nem egy embercsoport zavar, hanem egy tevékenység. Ha külföldi turisták vagy futballrajongók vizelik össze a környéket, az is ugyanolyan rossz. Mindegy, hogy a buliturizmus vagy a felelőtlen kutyatartás miatt koszosak a közterületek, akkor többet kell takarítani.

Fontos, hogy ellenálljunk annak a kísértésnek, hogy úgy kezdjünk el gondolkodni a hajléktalanságról, mint ami alapvetően nem a hajléktalan embereknek rossz, súlyos jogfosztás, kegyetlenség, aminek ők az áldozatai, hanem egy olyan problémáról, ami alapvetően a többieknek, a nem hajléktalan embereknek okoz kellemetlenséget – ennek a kísértésnek kell ellenállni.

De a másik oldalról is megközelíthetjük: megszüntethető-e a közterületi hajléktalanság, ha betiltjuk és büntethetővé tesszük azt? Ez ki lett próbálva – a gyakorlat cáfolatát Kocsis Máténak köszönhetjük. 2018. október 15. óta tilos és büntethető a közterület életvitelszerű használata Magyarországon mindenhol. Nem azért van közterületi hajléktalanság, mert már nincs tiltva, hanem annak ellenére, hogy tiltva van folyamatosan – ez a szabálysértési törvény egyik passzusa, és a törvény szerint sem a kerületi közterület-felügyelet, sem a Fővárosi Rendészeti Igazgatóság nem jogosult eljárni, csak a rendőrség, ami a Belügyminisztériumnak van alárendelve.

Józsefvárosban is kiemelt probléma a lakások felújítására szánt források elégtelensége. Mit lehet tenni ebben a helyzetben, hogy lehet ezen a helyzeten segíteni a leghatékonyabban egy kerületi-fővárosi együttműködés keretein belül, ha van ilyen?  

Ha az egész problémát nézzük, akkor az nemcsak az egyébként önkormányzati feladatként előírt hajléktalanellátáson mutat túl, hanem a lakásügyön is, mert a hajléktalanság alapvető oka az az, hogy nagy különbség van a budapestiek egy részének a jövedelme, és a között a pénz között, ami a lakhatáshoz szükséges, ha nincs lakásvagyona valakinek.

Nemzetközi és történeti összehasonlításban is szélsőséges mértékben emelkedtek meg a lakbérek, egész ágazatok vannak, ahol az átlagbérek nem érik el azt a szintet, ami az átlaglakbér létminimummal kiegészített összegét kiadják – a kiskereskedelemben, postán dolgozók, szociális ágazat is ilyen. Ha gyakran középosztálybelieknek sincs annyi pénze, hogy kifizessék a piaci lakbéreket, akkor a szegénységben élőknek honnan lenne? Ezek viszont adó-, nyugdíj-, család- és bérpolitikai, azaz alapvetően kormányzati kérdések.

És nagy a nyomás az önkormányzatokon, hogy ne szociálpolitikai, hanem foglalkoztatáspolitikai problémákat kezeljenek a bérlakásokkal, azaz önkormányzati dolgozóknak ajánlják fel inkább, hogy megtartsák őket, akik persze szintén rászorultak, és ez egy legitim cél a kerületek részéről. A legsürgetőbb szükséglete mégis a legszegényebbeknek van, akik még akkor sem tudnak megfizetni bérlakást, ha aránytalanul nagy terhet vesznek magukra – és a hajléktalan emberek a legszegényebbek közül a legszegényebbek.

Pár napja lezajlott egy Karácsony-Pikó találkozó, amelynek konkrétabb megállapodásairól keveset lehetett hallani, de arról igen, hogy a hajléktalanügy is szóba került. Mit lehet erről tudni?

Pikó András elkötelezett abban, hogy azzal a történeti örökséggel kezdjen valamit, hogy Józsefvárosban valóban a legtöbb egyéb kerülethez képest jóval nagyobb arányban vannak éjjeli menedékhelyek, átmeneti szállások. Abban szakmai konszenzus van, hogy ha csökkenteni akarjuk a közterületi hajléktalanságot, ahhoz – minimum – arra van szükség, hogy kisebb, emberségesebb szállásokon kisebb szobákba lehessen elhelyezni embereket, és ezek térben elszórtabban legyenek a városban. Van olyan nagy szálláshely, ahol több férőhely van, mint 2-3 megyében összesen. A hajléktalanellátás (alul)finanszírozása végtelenül buta volumenfinanszírozás, erre löki a fenntartókat. A másik pedig az, hogy az ellátás megmaradt a rendszerváltás éveiben kialakult tűzoltó-kríziskezelő intézkedésekben. Pikó András napirenden akarja tartani ezt a kérdést, és szerintem ebben igaza van. És amit erről gondol, egybecseng a főváros álláspontjával.

Ami hátráltatta azt, hogy ebben a kérdésben lépni lehessen, az az, hogy a covid-járvány elleni védekezés és válságkezelés leterhelte az önkormányzatokat és a hajléktalanellátásban dolgozókat is, az életmentés volt az elsődleges. És az egy nagyon éles közpolitikai dilemma, hogy a rendelkezésre álló forrásokat milyen arányban fordítjuk az ellátás színvonalának az emelésére, vagy a hajléktalanná válás megelőzésére és arra, hogy a már hajléktalan embereknek újra legyen hol laknia. Pikó András azt is szeretné, hogy legyen több lakhatási lehetőség, „elsőként lakhatás” program, és erősebb védelem a hajléktalanság megelőzésére, ebben is egyetértünk, és a jövőben szoros együttműködésben szeretnénk dolgozni ezért.

Címkép: Huszár Boglárka