A XIX. században mindenki tudta, hogy tejet a milimáriktól vehet. „Ferencz- és Józsefváros tejárus lányai, kik csinos egylovasukon robogva keresztül Pest utczáin, oly ábrándosan tudják kiáltani a »Fruhmilit«” – írta a Pécsi Lapok 1867-ben a milimári elnevezést magyarázva –, akik „e városrészeknek földjük és teheneik után élő egyszerű polgárai, kikre lányaik neve szintén alkalmaztatik.” A „Fruhmili” nem más, mint a korán fejt friss tej (frühe Milch), a sváb-bajor „milimári” elnevezés pedig a német „Milchmeierin”, azaz „tejes gazdasszony” kifejezésből ered.
Józsefvárosban a Romanelli (a mai Illés) utca környékén éltek a milimárik. Hajnalban innen hajtották ki a tejeskocsikat Zuglóba vagy a rákosi határba, ahol a tehénistállók voltak. Megfejték a teheneket, és fordultak is vissza a friss tejjel a városba. A XIX. századvégi nagy fellendülésben elindult a tejipar lassú kiépülése is. Vállalkozók kezdték felvásárolni a milimárik tejét, hogy maguk osszák szét a budapesti boltokban. A begyűjtésen szépen gyarapodó tejkereskedők pedig szintén ezen a környéken telepedtek meg.
„A József- és Ferenczvárosban ma nagy nap van. Szent Vendel napja. A milimárik ezen patronátusuk emlékét azzal ülik meg, hogy teheneiket felkoszorúzzák, dupla adagot adnak a teheneknek és egyéb háziállatoknak, és maguk is dupla lénungot esznek, s annál nagyobbakat isznak” – írta az A Hon 1880. október 20-án.
A Magyar Szalon így ábrázolta a milimári alakját 1887-ben: „Szintén kedves alakja a fővárosnak az immár magyarosodó »milimári«, a tejárus leány. Egyik népszínműírónk darabja hősévé is tette e rokonszenves alakot, mely a fővárost tejével dajkálja. Még jóízű álmát alussza a fővárosi ember, mikor az üres, néptelen utczákon már végigrobog a milimári kis tejes kocsija, s házról-házra szállítja a kávéhoz való tejet. A gyeplő rendesen egy serdülő leány idomos, kerek, jól formált kezében van, aki vígan pattogtatja ostorát a szürke ló fülei körül. Utóbbi időben hatalmas konkurrenst kaptak ugyan a tejszövetkezetben: de azért az ő hivatásuk még nem ért véget, s a főváros csak azt nyerte vele, hogy kevesebb vizet fog a tejben kapni.”
A tejesasszonyok sajátos népszerűségre tettek szert, ami miatt a pesti nép a milimári figuráját gyakran tréfák célpontjába helyezte. A milimári lépten-nyomon felbukkan a régi kuplékban, színdarabokban és szatirikus írásokban.
Az üstökös – Jókai Mór lapja – 1866-ban ezt a tréfásnak szánt történetet adta közzé róluk:
„Panaszt tettek a városnál, hogy a milimárik a tejet nagyon hamisítva árulják. A bölcs tanács rögtön tej-vizsgáló commissiót küldött ki a hamisítás kiderítésére. A commissió mindjárt az első milimári nagymennyiségű tejét vizsgálat alá vevén, úgy találta, hogy 80 itcze tejben csak 20 itcze tej van, a többi keményítős víz. Mielőtt az ítéletet kimondták volna, a vádlottnak el kellett bűnét ismernie.
– Elismeri-e kend ¬– szólt a bíró – hogy hamisított tejet árult?
– El – válaszolá a milimári.
– Elismeri-e, hogy a kend által árult folyadéknak csak negyedrésze volt tej?
– Nem – menté magát a vádlott –, mert négy forint árú tejbe csak két garas árú keményítős vizet tettem; már pedig két garas nem háromnegyed része négy forintnak.
A bíróság a mentséget helyesnek találta, a vádlottól bocsánatot kért, a commissió pedig szörnyű orrot kapott.”
A Borsszem Jankóban pedig Jókai milimári-utánzásáról írtak 1869 márciusában:
„Művészi hír. Jókai Mór múlt vasárnap Budán mint „hauer“ föllépvén, e szerepében szintoly hatást idézett elé, mint a környülmetélő szerepében a Terézvárosban s a milimári szerepében, melyet a Józsefvárosban köztetszés közt személyesített. Kíváncsian várjuk a tehetséges művész legközelebbi föllépteit egyéb alakokban.”
Képek: Arcanum
