Rátótiné Görög Ágnes és Fábián Tamásné Dulovics Emília azért hívott meg, hogy általános iskolai tanárukról és osztályfőnökükről, Szabó Magdáról beszélgessünk. Pár udvarias mondat után máris 60-70 évet ugrunk vissza az időben, és a nyolcvan körüli életvidám hölgyek kiskamasszá változnak, a volt atlaszkészítő kis Göröggé vagy Ágivá, a negyven éven át ezreket tanító matematika-fizika tanár pedig Dulivá vagy Emivé. Gyerekkori barátságuk ma is él, és a harmadik barátnőt, Zsófit is megidézik, akinek itt lenne a helye, de unokái nem engedték el a járvány miatt. 1956-ban voltak nyolcadikosok a Horváth Mihály téri iskolában, és együtt jártak gimnáziumba is, a Fazekasba, ami akkor még a Rigó utcában működött, ahol ma a nyelvi továbbképző található. A két iskola csak 1965 körül egyesült a ma is ismert formában. Emília közel lakott, a 32-esek terén, Ágnes pedig most is ugyanabban a Tavaszmező utcai lakásban él, melynek nappalijából, ahol egykor a nagy család ült az asztal körül, mindkét helyre rá lehet látni – és ezzel teljessé válik az utazás a történelemben.

A tanár beszélt, amíg az író hallgatott

Szabó Magda 1949-től csaknem tíz éven át nem publikálhatott, ezidőben volt a Horváth Mihály téri gyakorló általános iskola magyartanára. „Amikor itt tanított, büntetésben volt, és nagyon rossz anyagi körülmények között élt. Minden megjelenéstől el volt tiltva, de mi nem tudtuk ezt, szó sem esett arról, hogy író lenne” – mondja Dulovics Emília, amit Görög Ágnes is megerősít: „A szüleink talán hallottak a Baumgartner-díjról, ami csak három órán át volt az övé 1949-ben. Mi csak a tanárt ismertük, akinek az alapelve az volt, nem gyerek és felnőtt áll egymással szemben, hanem két ember. »Nézzétek, én többet láttam, hallgassatok meg, de mondjátok el a véleményeteket« – elfogadta, amit mondtunk, legfeljebb megpróbálta irányítani arrafelé, amit meg akart mutatni.”

„Nyolcadikban lett a magyartanárunk, és először féltünk tőle, mert híre ment, hogy nagyon szigorú, bár ezt mi nem tapasztaltuk. Egyszer azt kérdezte, hogyan képzelünk el egy írót vagy költőt. Mondtuk, hogy lobogó fekete haja van, bajuszos, pipázik – olyan jókat kacagott ezen, de nem árulta el, hogy ő is író” – folytatja Emília. „Műveinek közlése tiltott volt, ő azonban színdarabokat írt, írt át és mutatott be az iskola nagytermének színpadán. Úgy gondolom, hogy a Balassi Bálintról szóló darabot ő írta, mert igen kedves költője volt és rengeteget tanultunk róla az irodalomórákon. A főszerepet Kovács P. József, a későbbi tévés, iskolánk diákja volt játszotta. A Csongor és Tünde átdolgozásában pedig három osztálytársunk is szerepet kapott, Szendőfi Anna Mirigyként remekelt, Vrana Ilona és Zahumenszky Zille Csongort játszotta két szereposztásban.”

A szeretet körei

„Magda néni tanítása az volt, hogy ember áll a másik emberrel szemben, és a szeretetünk egyre szűkülő körökben fejeződik ki. Van honszeretet a haza iránt, ahonnan származom, a szülővárosom szeretete, ahol a szüleim élnek, majd a szüleim szeretete. És ez nem duma volt, ő maga is ezt a példát mutatta. A hazaszeretet versekkel adta át. A szülőszeretet pedig nyilvánvalóvá vált, amikor teljes izgalomban készülődött Debrecenbe. Megosztotta velünk a boldogságát, hogy megy haza a papájához” – emlékezik Ágnes. „Azt mondta – lehet, hogy nem is volt igaz, csak játék volt, amivel bevont minket az örömébe –, hogy a papája gyűjti a lyukas kétfilléreseket, és küldjünk neki mi is. Akkor egy gyereknek 10 fillér óriási pénz volt. Hetente 10 fillér kaptam az egyik bátyámtól, mert helyette is beágyaztam, és 5 fillért a másiktól, aki utált a hideg ágyba bebújni, és néha megkért, hogy melegítsem elő neki. Megtanultam: az ember ott dolgozik, ahol tud. De kivettem a kétfilléreseket a perselyből, mert átéreztem, hogy Magda néni is gyerek, és a szülőt mennyire kell szeretni.”

Áginak a szülőszeretetről egy másik története is van: „Bemutató suli voltunk, ezért mindig ültek idegenek az órán. Egyszer egy idősebb hölgy ült be, és Magda néni felhívott Csokonaiból felelni. Kaptam egy négyest, elégedetten leültem. Ő kikísérte a nénit, és amikor visszajött, azt mondta: »Kis Görög, szégyelld magad! Ez az édesanyám volt, és én meg akartam neki mutatni, milyen jó tanárnő vagyok, te pedig azt mondtad el, ami a könyvben van, nem meséltél arról, amiről tanítottalak.« Attól fogva úgy hajtottam, hogy csak még egyszer alkalmam legyen felelni az öreg hölgy előtt, és mindent begyűjtöttem, amit mesélt.”

Emi és Ági egy március 15-i osztálytermi megemlékezést idéz fel: „Március 15. akkoriban nem volt ünnepnap. Az osztály csak felolvasta a nap történetét, hogyan szabadítják ki Táncsicsot a börtönből, s mi történt a Pilvaxban. Ő szótlanul hallgatta, de amit ezután mondott, mélyen belénk vésődött. »Szorgalmasak voltatok, de tudjátok, többet ért volna, ha semmit nem csináltok, csak azt kiáltjátok: Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha!«”

Emília egy olyan történet idéz fel, amiben Szabó Magda mintha a mostanában folyó vitában – szól-e még Jókai a mai fiataloknak? – sorolna érveket: „Az 1955-56-os tanév végén, az iskola hagyományának megfelelően úgynevezett kisérettségit tettek a 8. osztályosok. Az irodalmi vizsgánk témája az volt, Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényének melyik szereplőjét választanám példaképül? A regényt nagyon szerettük, amiben Magda néninek nem kis szerepe volt, hiszen a hazafiság témájáról közvetlenül, szemtől szembe nemigen lehetett beszélni. Lányosztály voltunk, 14 éves kamaszként mégis a katonaság (Richárd) és az önfeláldozás (Jenő) gondolata lelkesített minket. Engem is a Baradlay fivérek példája ragadott meg leginkább, ezért „életem feláldozását a hazáért és a családért” írtam a dolgozatban. Magda néni megdicsérte az ügyesen megírt vizsgaműveket, majd szelíden az orrunk alá dörgölte: »Mondjátok, nincs ebben a regényben olyan nőalak, akit példának választhatnátok? Esetleg az anya, Baradlayné, vagy a korban hozzátok közelebb álló, hősiesen viselkedő Edit?« Beláttuk, igaza van.”

Szabó Magda nemcsak a hazaszeretetről, hanem a szerelemről is beszélt a lányoknak (akkor még nem voltak koedukált osztályok). „A mi időnkben, legalábbis nálunk nem volt szokás szerelemről beszélni, abba bele kellett esni, hogy úgy mondjam. Magda néni az osztályfőnöki órákon arról beszélt, hogy ez igenis fontos része az életünknek, és majd megtaláljuk azt az embert, akit becsülni, szeretni fogunk, akivel együtt küzdünk majd” – mondja Ági.

Az ember és ember közti kapcsolat művelője

Szabó Magda, ha nem is bizonyult szigorúnak, nagyon fegyelmezett és céltudatos tanár volt, ugyanakkor nyitott és személyes volt a kapcsolata a diákokkal. „Megállt az első pad előtt, csillogott a szeme és mesélt. Amikor az utolsó vázlatponthoz ért, minket kért meg, hogy foglaljuk össze, mit tanultunk. Ha jók voltunk, jutalomként verset mondott, így tőle hallottam először a Milyen volt szőkesége kezdetűt Juhász Gyulától. Precizitására jellemző volt, hogy a bizonyítványokat, félévkor és év végén is, gyönyörű írással töltötte ki, s mindig a hosszú, teljes nevét írta alá: Dr. Szobotka Tiborné Dr. Szabó Magda. Tanár lettem, de én majd megőrültem, mire azt a húszegynéhány bizonyítványt mind aláírtam” – mondja Emília.

„A Für Elise-ben írja, hogy dolgozat témának kapta egyszer, írja meg, mi ragadta meg Munkácsy Ecce homo című képében. Ő a kutyát választotta, így ragadt rá évekig a kutyás Szabó név. Hogy miért mesélem ezt? Egyszer a Búvár Kundot kaptuk tőle egy házidolgozat témának. Én úgy írtam meg, hogy én vagyok a részeg matróz a hajón. Nem tudtam a kutyás Szabóról semmit, de nagyon megkacagtattam ezzel.” Ágnes nevetve teszi hozzá: „Emlékszem, később elmesélte a kutyás története is. »Olyan szép volt az a kutya, és én még kisgyerek voltam, mégis büntetést kaptam a Dócziban.« Ha neki gondja akadt egy gyerekkel, behívta a szüleit, de soha nem állította szembe velük. Leültek hármasban az osztály csücskében vagy családlátogatáson tisztázta a helyzetet.”

„Emlékszel a teveszőr kabátra?” – fordul Ágnes Emihez. „Nagyon érdekesen, extravagáns módon öltözködött. Szerette a színeket, és pantallóban meg poncsóban járt, ami akkoriban szokatlan volt. Amikor néha elegánsan kellett megjelennie, a teveszőr kabátjában jött. Megkért minket, hogy hozzunk fogast, mert azt nem akasztotta kampóra. Azt mondta, vigyáznunk kell a ruhánkra, mert az embernek nincs mindig ilyen… Ma, közel 80 évesen is sok mindenben példa a számomra. A gyerekeimmel való kapcsolatban is az ő elveit követem, és ha kicsi gyerekkel vagyok, azonnal leülök a földre, s ott kezdjük megteremteni a kontaktust.”

A mindig elegáns írónőt, amikor már híres lett, sokan félreértették, pedig Ágnes szerint egész életében az a szerénység jellemezte, ami tanárkorában. „A nővérem, akit szintén tanított és nagyon kedvelt, járt hozzá az Attila utcába, amikor ott laktak. Egyszer az Irodalmi Múzeumban az előadó a sztár írónőt festette le, a gazdagságot, hogy még külön szobája is van, ahol ír. Nem bírtam ki, hogy közbe ne szóljak, hiszen a nővéremtől tudom, hogyan éltek. Egy íróasztaluk volt a férjével, ahol egymással szemben ültek egy-egy írógép mögött, és úgy dolgoztak.”

Szabó Magda az iskola után sem felejtette el a tanítványait. Képeslapot küldött nekik Debrecenből, személyre szóló idézeteket írt az emlékkönyvükbe, és az írásaiban is felbukkan az alakjuk. A Mondják meg Zsófikának című regényben ezt olvashatjuk: „Töltötte az időt délig, nyitogatta a fiókjait, régi óravázlatokat nézett, a Dulovics tavalyi magyar dolgozatait. Micsoda tehetséges gyerek volt, vajon mivé nő, lesz-e belőle igazi író.”

Ágnes és Emília a következő évtizedekben író-olvasó találkozókon és dedikálásokon találkozott Szabó Magdával. „Mindent tudott rólunk sok-sok év után is, és örült annak is, hogy matematika-fizika, és nem magyartanár lett belőlem” – mondja Emi.

Képek: Dulovics Emília, Görög Ágnes, Fortepan