Babits Mihály az egyik legnagyobb, az egyik legtanultabb és legfilozofikusabb magyar költő, akinek számtalan utca és tér, iskola és művelődési intézmény viseli a nevét.
Már életében is rajongás övezte személyét, aminek sajátos megnyilvánulásai is voltak. Az 1919-es kommün idején például az újpesti gimnázium ifjúsága róla nevezte el az önképzőkörét, amiről később, a Tanácsköztársaság bukása után a gimnázium értesítője kritikus hangon jegyezte meg: „A propaganda szolgálatába állította a diktatúra az önképzőkört is. Lekerült a zászlajáról Mátyás király neve, és Babits Mihály önképzőkör lett. Kommunista eszmék hirdetése, kommunista versek szavalása volt állandóan az ülések műsorán […] a pályaműveket is Marx, Ady, Babits érdemeinek méltatására tűzte ki a vezető tanár.”
Mint annyi progresszív művészt és értelmiségit az első világháború szörnyű húsdarálója után, Babitsot is megérintette a forradalom szele, de soha nem volt kommunista. 1929-től a Baumgartner Alapítvány kurátora lett, amely jelentős ösztöndíjakkal segítette az írók, költők munkáját, így Babits szerepe még nagyobb lett az irodalomban, csakis Kazinczy Ferencéhez, Vörösmarty Mihályéhoz lehet hasonlítani. Fordítóként is jelentős: 1913 és 23 között lefordította a reneszánsz alapművét, Dante Isteni színjátékát, ami egyszerre komoly teológiai-világnézeti elkészültséget követel, másrészt kötött formája is komoly feladat elé állítja a fordítóját. Az olasz állam a rangos San Remo-díjjal ismerte el Babits munkájának színvonalát.

Babits ellene volt a háborúnak – Húsvét előtt –, és örült annak, hogy az őszirózsás forradalom vér nélkül adott reményt a társadalmi változásokra. Ezért támogatta a Tanácsköztársaságot is. Tanítógyűléseken vett részt, és arról beszélt, hogy a magyar nép 1918 októberében letette a forradalom alapkövét, de a magyar tanítóknak még meg kell csinálniuk a forradalmat az iskolákban, ami a nép felvilágosítása, oktatása, az igazság megmutatása. Úgy gondolta, hogy a politika világában is az erkölcsé lesz főszerep. A proletárforradalom csinált belőle egyetemi tanárt – nem érdemtelenül –, amiről így írt 1919 nyarán: „Néhány nap múlva a szél-sárkány költőt [Balázs Bélát] és a gombolyag filozófust [Lukács Györgyöt] fölvitte a szél a Hatalom polcára. Csináltak ekkor egy lojális gesztust, s engem, akit előbb már sok lelkes kívánság és jóakaratú buzgalom az Ifjúság mesterévé jelölt – fölültettek a Vörös Katedrára. Nekik vált dicsőségükre, nem nekem.” Más tisztséget is vállalt. „A kommün másnapján, [1919. március] 22-én, szombaton az Otthon Körben létrejön az Írói Tanács Osvát Ernő elnökletével, tagokká választják többek között Kassák Lajost, Révész Bélát és Bíró Lajost, […] Molnár Ferencet, Karinthy Frigyest, Heltai Jenőt, Móricz Zsigmondot és Babitsot is. Ez az Írói Tanács a magja a később a Közoktatásügyi Népbizottság által kinevezett Írói Direktóriumnak, amelynek létrehozása már az irodalmi élet szorosabb ellenőrzését és irányítását jelzi. […] Megalakul az ideiglenes Írói Direktórium mellett működő úgynevezett Kataszteri Bizottság is; […] Barta Lajos, Fülep Lajos, Halasi Andor és Osvát Ernő mellé Babitsot is beválasztják. A bizottság […] az írók által kitöltött ívek alapján, gazdasági ügyeik rendezésére gyűjti kataszterbe a neveket, hogy megállapíthatóvá váljék, kik részesülhetnek állami támogatásban” – olvasható Róna Judit Babits kronológiájában.
A Tanácsköztársaság bukása után Babitsra is sötét napok vártak, egy időre mellőzött szerzővé vált. Innentől költői hangja borúsabb, de karrierje nem tört meg, szerkeszti a Nyugatot, és ő lesz a Baumgarten-díj kurátora is.

1916-ban a Reviczky utca 7-be költözött, ami Bánffy György gróf tulajdonában állt a XIX. században. Ma ennek falán található az az a faragott kőtábla, ami Babits józsefvárosi éveire emlékeztet, s itt élt feleségével 1932-ig. A háború vége, a forradalom, a mellőzöttség és a visszatérés, de a szerelmek is ehhez a házhoz kötődnek. Babitsnak rövid ideig Csinszkával (Boncza Berta, Ady özvegye) volt szerelmi kapcsolata (1919-20), 1921-ben pedig megházasodott Tanner Ilonával, vagy ahogy jobban ismerjük írói nevén, Török Sophie-val, akit egyébként Szabó Lőrinc révén ismert meg – az ő menyasszonya volt, amikor Szabó Babits lakásában lakott.
Babitsnak fennmaradt néhány hangfelvétele. Egy rádióriport részlete, amiben az Isteni színjáték fordításáról beszél, és az Esti kérdés című versének felolvasása a Reviczky utcai időszakból. Mi mondhat többet egy költő verséről, mint ahogy maga előadja?
1934-ben a Magyar Rádióban tartott előadása alatt figyeltek fel arra, hogy szokatlanul nehezen lélegzik. Az orvosi kivizsgálás daganat okozta gégeszűkületet állapított meg, amit 1938-ban végül meg is műtöttek. Babits a műtét előtt versben imádkozott Szent Balázshoz, aki a torok betegségeinek is védőszentje – a Balázsolás itt hallható Gábor Miklós előadásában –, és számvetést is készített az életéről a halálra készülve. A műtét sikeres volt ugyan, de beszélni onnantól már nem volt képes, egy füzetbe írva beszélt másokkal. 1941. augusztus 4-én – 57 éves korában – halt meg a Siesta Postás Szanatóriumban (ma Országos Onkológiai Intézet, a Kékgolyó utcában).
Babits és Józsefváros
A Józsefvárosról így vallott: „a legszolidabb, de van benne valami a belvárosból is. A város közepe: szomszédságában az életveszélyes Kálvin térnek, és mégis: arisztokratikus csönd. Kocsik nemigen járnak erre, csak autók. Villamos se. Napos időben egy öreg grófnő sétáltatja két apró kutyáját. Nemcsak a csönd arisztokratikus. A házak is azok. Csupa grófi palota, csak egy vagy két bérház, abban is kevés lakó, komoly lateiner emberek. Üzlet nincs ebben az utcában. Kávéház se. A Mikszáth téren van egy kis kocsma, meg egy könyvkereskedő, aki inkább csak imakönyvet árul és szentképeket. Ha kihajolok az ablakomon, jobbra a teret látom ecetfáival, amelyek tavaszon oly jó illatúak, és a várkastélyszerű vörös házzal, amit egész Pesten ismernek. Balra pedig, a házak vállán kilátszik egy kis karaj a Gellért-hegy lombjaiból.” (Babits Mihály, Pesti Napló, 1925. december 25.)
A Széchenyi Gimnáziumban tanított 1912 és 1916 között, aminek épületét Tündérpalotaként ismerik a Könyves Kálmán körúton az Elnök és a Győrffy István utca között, s ma az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum található benne. Két helyen is lakott a Tisztviselőtelepen: a Kendeffy (ma Győrffy István) utca 12-ben és a Szabóki (ma Bíró Lajos) utca 54-es házban. Ebben az időben írta a Haza a telepre című versét Józsefvárosról, ami a Nyugatban – aminek 1929-től egészen 1941-es haláláig főszerkesztője is volt, és halálával vissza is vonták a kiadási jogát – jelent meg 1914-ben:
Rég elmaradt a fény, a körut; a villanyos a sötétbe fut. Ó Istenem, megint egyedül: az ég, a föld megint megürül. A villanyos az éjbe szalad: kék villanások a sín alatt. Ó távoli villany, száz régi est! – Rideg hátad mögött, Budapest! Örömvölgy-utca, örömtelen: szeszgyár, kis korcsma, köz-szerelem. Kültelki házak udvarai, hol nappal a korcs kintorna rí, s hol az éjben, kéjben szenvedőn nyögi párzó macska a háztetőn, jaj, gyermekhangon, az Állati Lét kitettje, iszonyu kényszerét. Sivítva surran az éji sinpár fölött a kocsink s fordulva himbál a Ganz-gyár únott falainál hirtelenebbül a nappalinál. A gyár, a Ganz-gyár, ó Mária! s a pesti lapos Kálvária! A gyár tetején nagy éjjeli nap rak tüzet vörös-izzón, nagy kerek ablak. Leszállni, haza, az éjszakán – ó régi éjek! régi magány! Ó hol van a könyv, lekötni a lelkem? Vagy hol van az álom, oldani engem? Hol van a Múzsa, holt szeretőm? Félek egyedül már, mint temetőn, vagy mint aki egy halottal aludna – Ó kocsira! vissza! fénybe! körutra!
Képek: Wikimedia, OSzK, Manda
