De mi is az a tapas, tapasozás? Az egyik tulajdonos, Farkas Gábor definíciója szerint a tapasozó nem leves-főétel-desszert konstrukcióban gondolkodik, és nem az a célja, hogy valaki megebédeljen, sokkal inkább közösségi élmény, szociális együttlét.
„Leülsz, elkezdődik az este, vagytok 3-4-en, és úgy fejeződik be, hogy tízen vagytok.”
A másik társtulajdonos, Beck Márton mesélt nekünk arról, hogyan jött az ötlet, hogy belevágjanak a vendéglátásba, ráadásul épp a kerületben. Márton eredendően kommunikációval, PR-ral foglalkozik, de vágyott valami fizikaibb típusú munkára, ami kézzelfogható eredménnyel jár. Miután 2012-ben csődbe ment a Malév, a család közösen beszélte meg a légiutas-kísérő édesanya jövőjét, s hogy dolgozhasson, éttermet nyitottak.
A helyszín adott volt: a Horánszky utcában lakott Márton húga és férje, ahol épp bezárt egy kifőzde – Márton még a Pozsonyi útra álmodott éttermet, de meggyőzték, a palotanegyedi hely jobb, izgalmasabb lesz. 2013-ban így indult el a Padron. Korábban „semmi közünk nem volt a vendéglátáshoz”, vallja be Márton, de 3-4 év „brutális” összcsaládi munka után összeállt és kerek lett a Padron.
„Ami után nem akartunk második éttermet, hisz mindenkinek van saját élete, szeretett »civil« munkája”, hoz a történetbe még egy csavart Márton. Végül a hely, az Építészpince és a Magyar Építőművészek Szövetségének varázslatos udvara döntötte el a dolgot: a pandémia idején találták meg őket a lehetőséggel, hogy itt csinálhatnák meg az új helyet, hát belevágtak.
Tehát mégis lett második hely, igaz, a körülmények most rosszabbak, mint valaha: energiaár-robbanás, infláció, romló gazdasági mutatók – épp akkor indul, amikor arról lehet olvasni, hogy a középkategóriás éttermek egymás után zárnak be. Márton válasza erre: 2013-ban úgy kezdték a Padront, hogy előtte a 2012-es válság tombolt, nem volt pénze az embereknek. Nem tűnt okos döntésnek egy kis józsefvárosi utcában, ahol parkolni sem lehet, nyitni egy kis éttermet.
„Minden közgazdasági alapszabálynak ellentmondott, hogy a Padron fenn tudott maradni.”
Itt is hasonlót érez, miközben zajlik az ukrajnai háború és áremelkedés van. „Az emberek nem csak racionálisan cselekszenek”, jelenti ki Márton, szerinte sokan, akik mondjuk az utazási élményeikből töltődtek, most ezeket az élményeket az éttermekben fogják megszerezni. És ez egyelőre be is jön: „Kinyitottunk, és tele vagyunk mindennap”.
Mi a közös és mi a különböző a Padronban és a Pitpitben? A két hely között testvéri-unokatestvéri a viszony. Két dologban azért különböznek Márton szerint: a Padron zsúfolt, andalúz hangulatú tapasbár, ahol nincs intim szféra, „ez egy társadalmi kísérlet, hogy a magyar emberek el tudják-e viselni ezt”. Oda olyanok járnak, akik nem viszolyognak attól a gondolattól, hogy megbeszéljék másokkal, mit esznek. A tradicionális tapasbár hangulat az étlapban is megnyilvánul.
A Pitpitben eggyel kísérletezőbb a konyha, a hangulat is más, metropoliszosabb. Az étlap kedvenc városaik kedvenc éttermeinek kedvenc fogásaitól ihletetten állt össze. „Meg kell kóstolni mondjuk egy spanyol fahéjas, csillagánizsos véres hurkát kicsontozott sertéskörömmel egy fanyar szósszal ott is, hogy tudjuk, hogyan működhet itt.” Márton szerint ez a legkülönlegesebb ételük itt: a köröm találkozik a mézeskalács illatú véres hurkával; izgalmas variáció.
A legkalandosabb úton ideérkező alapanyag a csapolt vermut, mondja Márton, ami most nagyon megy. Furcsán hangzik, hogy egy édes bort csapról árulnak, Magyarországon sehol nincs ilyen, itt lett először – egy gironai magyar−spanyol pároson keresztül sikerült megtalálni azt a spanyol bácsit, akitől lehetett csapra vert vermutot hozni, ennek az útja tekereg a legtovább.
Hogyan vált be Józsefváros? Remekül,
„édesapám a Népszínház utcára van rákattanva”,
a nagy keveredés és az építészeti hagyomány is nagyon tetszik neki – „erőteljes a kapcsolatunk ide”. Márton a szakdolgozatát is a Rákóczi térről írta. A Mátyás téren született, és bár a Pozsonyi úton él, az után itt érzi leginkább otthon magát.
Fotók: Mile Máté
