A Józsefvárosi Szent Kozma Egészségügyi Központ (JEK), amit sokan csak Auróra utcai rendelőnek hívnak, nem tipikus kiállítóhely. Most sem az épület, hanem a kerítése adott helyet a Tűzfalon túl fotókiállításának, aminek a JEK kertjében volt a megnyitója október 7-én.

Mi már többször is hírt adtunk a Tűzfalon túl projektről, ami a Rév8 egy éve meghirdetett Ötletcsarnok pályázatának egyik nyertese volt.

A Harmónium Egyesület kezdeményezéséhez csatlakozott a C8, a Kulturális Örökség Menedzserek Egyesülete, a Könyvmentők, valamint az Rév8 és az Egészségközpont is, az egészet pedig a Tűzfalon túl csoport koordinálta.

Májustól augusztusig várták a képeket, a fotópályázatra végül 493 pályaművet kaptak, amiből a négytagú zsűri kilencet díjazott három kategóriában. Természetesen szempont volt, hogy jó fotó készüljön, de az is, hogy reagáljon a városra, a megmentendő, megőrzendő értékekre is. A megnyitón a két fotóművész zsűritag egyike, Fejér Martin – a másik Déri Miklós volt –, éppen azt emelte ki az egyik díjazott esetében, hogy a fotója, amin egy szálló galamb látható a kép középpontjában, nem a véletlen műve volt, hanem tudatos alkotói szándék, ezért órákat várt a jó pillanatért. Az egyik ifjú díjazott pedig a képekhez kérdéseket csatolt, amikben a városi léttel és a jövővel kapcsolatos fontos gondolatokat fogalmazott meg, az alkotása így vált hatásossá és teljessé.

A megnyitón elhangzottakról nehéz részleteiben beszámolni, mert a JEK füvén, a Nagy Fuvaros utcai kerítés mellett zajlott le egyszerű technikai feltételek mellett. Ezért a beszédeket el-elnyomta a buszok hangja, vagy elhalt a hang a szabad téren, de végül is mindenki hallott valamit, és amit nem, azt a Tűzfalon túloldalán megkeresheti, érdemes.

A megnyitó háziasszonya Gutjahr Zsuzsanna közösségfejlesztő volt, a Tűzfalon túl program kezdeményezője, aki elmondta, hogy a kiállítás képeinek többségét a Tűzfalon túl képtárában lehet megnézni, csak a képek kisebb részét, és persze a nyertes anyagokat tudták fizikai valóságukban is kiállítani, ez tehát egy virtuális, online kiállítás alapvetően. A papírképeket azonban éjjel-nappal meg lehet nézni a JEK Nagy Fuvaros utcai kerítésén. Tervezik, hogy néhány képből képeslapot, esetleg naptárt készítenek majd.

Gutjahr Zsuzsannától azt is megtudtuk, hogy a nyertesek egy különleges sétán is részt vehetnek majd, ahol a Csarnoknegyed titkos helyeire juthatnak el, amiket másoknak nemigen nyitnak meg. Ilyen például a patikamúzeum, vagy az a magasház, aminek tetejéről a tűzfalaikat is meg tudják madártávlatból nézni. A Tűzfalon túl szervezésében egy hasonló sétán már mi is részt vehettünk:

A projekt nem ér véget a kiállítással. A közeljövőben két házban – amiket a fotók alapján választanak ki – a lakókkal közösen tartanak beszélgetést arról, hogyan lehetne megmenteni az épületeket.

A kiállítást Oláh Norbert festőművész nyitotta meg, aki maga is éveket szentelt annak, hogy megfesse Józsefváros tűzfalait.

Ő tehát ezekről a tűzfalakról nagyon sokat tud, és persze mindarról is, ami a tűzfalak mögött történik vagy történt, ami nemcsak fizikai valóságában, hanem szellemi, historikus, szociális vonatkozásaiban is a tűzfalon túli világ.

Hogy tudatos volt-e vagy sem, mindenesetre tökéletes volt a helyszín kiválasztása, a JEK udvarát ugyanis az összegyűltek mögött hatalmas tűzfalak határolták.

Oláh Norbert után Szegedi Tamás András költő olvasta fel a versét, amit szintén ezek a tűzfalak inspirálták.

„Sebezhetetlen, edzett és kemény tégla vagyok a létem hajnalán, / az erő, amiből fogantam, szétárad, összeköt százezer téglát és teret.”

Úgy indultunk neki, hogy mint más kiállításokon, a megnyitó után végigjárjuk a falra kitett képeket, és beszámolunk arról, mit láttunk, milyen benyomást szereztünk. Ez most nem volt lehetséges, sőt a kiállítás hibrid volta miatt, mert egyik fele inkább prezentáció a kerítésen, a másik fele pedig egy Facebook-galéria, hiányzik a kiállításokon megszokott rendező erő is, amiben talán megfogalmazódik a kiállítás lényege. Ebben az esetben ilyen nincs. A képek egyszerre adnak esztétikai élményt, néhány kifejezetten erős is van köztük, amiket a zsűri is kiemelt, de itt a képek közvetlenül is szólnak arról az értékőrző, értékmegtartó, figyelemfelhívó szándékról is, ami az egész projektet életre hívta. A képeket készítők sem csupán a fotós erényeiket kívánták csillogtatni, hanem legalább annyira tudatosan kívánták megmutatni a város emberközeli részleteit is.

Arra biztatjuk az olvasót, sétáljon el a JEK kerítéséhez, és előtte vagy utána figyelmesen böngéssze át az online kiállítás képeit ő is.

Végül álljon itt Bajtai Zoltán, Borongó hétvégi rovatunk állandó szerzőjének a megnyitóra írt szövege:

Amikor életemben először láttam tűzfalat, aligha merült fel bennem, hogy többségük olyankor keletkezik, amikor a szomszédos épületet bombatalálat éri, vagy ágyúval rommá lövik. Az egyetlen értelmes kérdés, amit a hatvanas évek közepén feltehettem nagyapámnak, miközben a Blaha Lujza téren a buszt vártuk, hogy mit csinál a túlsó oldalon a tűzfalra festett nő, akivel az Opera Luxus kölnit hirdetik. Nyilván azt se tudtam, mi az a kölni, de a nyakát nyújtogató nőt valamiért félelmetesnek láttam. Nyújtogatja a nyakát, felelhette a nagyapám nevetve, és én se mondanék okosabbat egy ötéves gyereknek.

Nem emlékszem már, mikor tűnt el arról a falról a hirdetés a CIPŐBOLT MINŐSÉG ELEGANCIA reklámmal együtt. Talán csak akkor, amikor beépítették a szomszédos telket, talán lekopott vagy lefestették korábban. A Kálvin téri Fabulon reklámot a nyolcvanas években ugyanilyen félelmetesnek láttam, de már nem kérdeztem hülyeségeket, mert már nem volt kitől. A Kálvin téren ugyanarra a tűzfalra egy női cipőreklámot is festettek ‒ úgy látszik, az illatszer és a cipő kombója mindig jó ötletnek tűnt ‒, és az a két női láb egészen jól nézett ki, bár elég nevetségesnek találtam, hogy deréktól felfelé egy Canada Dry-hirdetésben végződik.

A hetvenes években persze már tisztában voltam vele, hogyan keletkeznek a tűzfalak, de akkor még nem sejtettem, milyen csúnyán elintézték a Kálvin teret Budapest ostromainál. Jóformán egyetlen épület sem maradt ott épen negyvenötben és ötvenhatban, csupa tűzfal volt a tér éveken át, és csak a nyolcvanas évekre kezdett lassan beépülni, bár abban sem volt sok köszönet. Az esetek többségében igen rossz ízléssel építik be a foghíjtelkeket, ezért az ember nosztalgiával tekint a fogyatkozó tűzfalakra. Lehet persze ironizálni az öregen, hogy csak a fiatalságát siratja, amikor rondának nevez egy új épületet, amelyet sebtében húznak fel egy évtizedek óta üresen álló telekre, de tényleg rondák.

Az utolsó kedvenc tűzfalaim azon a telken álltak, amely folyosót képezett a Horváth Mihály tér és a József utca között, és épp most húztak fel oda egy lakóházat. Pár éve még létezett a Zsiga bár, és nyáron annak teraszáról, a platánfa alatt sörözgetve esténként a szemközti tűzfalat, illetve a csonka lichthofra nyíló konyha- és fürdőszobaablakokat bámulhatta az ember, csendesen elmerengve azon, hogy ki mindenki élhetett ott korábban, kihallgathatta, ahogy valaki épp mosogat vagy lehúz egy vécét, a gyerekét szidja, és vicces volt elképzelni, hogy pontosan ugyanezt csinálták az emberek ötven-hatvan évvel ezelőtt is.

Most, hogy beépítették a telket, mindez megint magánügy lesz, senki sem hallgathat bele a mások életébe.

Képek: Tűzfalon túl / Facebook