A Baross utca a világ közepe, tengely, amely körül az egész világ forog. Ez egy pillanatig sem lehetett kétséges, amikor ideköltöztem. A nap az Orczy téren kel fel, és miután illedelmesen végigrója égi útját, a Kálvin téren tér nyugovóra. Reggelente fél hét körül repülőgépekre ébredek, mert minden fontosabb légi járat itt fordul be az összes létező égtáj felé, és én ezt valamiért szeretem.

Sokan bosszankodnak a zaj miatt, én viszont ilyenkor érzem, hogy vagyok valahol, lényeges földrajzi ponton, rajta vagyok a térképen, bárki bármikor megtalál. Fél hét után valamivel, amikor a müncheni járat húz el a fejem felett, ideje odatenni a kávét.
Nemcsak az égen, de a földön közlekedők is tudják a dolgukat. Már akinek van. A többség igyekszik valahová, ez látszik mozgásukból, de a ráérők is úgy tudnak henyélni, hogy az valami jelentést sugall. Lustán gyújtanak rá egy cigarettára, és jelentőségteljesen néznek a semmibe. Érdekes, hogy a munkába igyekvők és a ráérők nem zavarják egymást. Tudomásul veszik, hogy a világ így kerek, hogy nem létezhetnek a másik nélkül, csinálni kell valamit. Enni példádul.

A szomszéd ház alagsorában hajnali ötkor nyit a pékség. Ha lusta vagyok odatenni a kávét, akkor lemegyek a pékségbe, ahol a ráérők udvariasan maguk elé engedik a sietőket, de így is gyorsan lesz egy kávém, amivel kiállhatok a buszmegálló mellé, ahová a lépcsőházakat takarítók, akiknek mindig köszön az ember, mert személyesen ismeri őket, már odahúzták a kukákat. Minden bizonnyal léteznek kis portugál kávézók vagy tengerre néző teraszok Szicíliában, ahol hangulatosabb kávézni, de üzenem innen a Baross utcai kukák mellől, hogy ezt is ki kell próbálni valamikor.
A tenger felett lebegő sirályok simán lecserélhetők egy varjúra, amely ronda károgással landol a szemközti bérház egyik kéményén vagy valamelyik antennáján. Ha a kávé leért, és kicsit felébredtünk, jólesne némi reggeli.

Sajnos azonban amióta a Szűz utca sarkán bezárt a hentes, ez egyre nagyobb kihívást jelent. A hentesnek persze a járvány tett be, és az is kész csoda, hogy a Kispráter túlélte a nehéz éveket. A szívem szakadt meg 2020–21 kemény telén, amikor elsétáltam a bezárt kocsma előtt. A Kispráter újra kinyitott, a hentes sajnos nem.
Pedig mekkora élet volt ott. Szigorúan elkülönült a női és a férfi szakasz. A női oldalon különböző életkorú háziasszonyok vásároltak családra méretezett húsdarabokat, miközben a férfiak a másik oldalon frissen sült kolbászt, májas hurkát rendeltek maguknak, amelyet egy billegő könyöklőn lehetett megreggelizni. Természetesen a hentesnél azonos időben tartózkodó férfiak és nők nem tartoztak egymáshoz, mert a férfiak valószínűleg belepusztultak volna a féltékenységbe, ha végig kellett volna hallgatniuk, ahogy a hentesek a feleségeiknek udvarolnak.

Mondja, drága, mit adhatok, dúdolja a hentes, mit szólna ehhez a szép karajhoz? Jaj, nekem ez túl nagy lesz, mondja szégyenlősen az asszonyka. Semmi sem lehet elég nagy, mondja a hentes, és végigsimít a nyers húson. A drága ura hogy szereti? Nem szeret az már semmit, legyint az asszony. Adjon harminc dekát ebből a daráltból, sóhajtja lemondóan az asszony, de a hentes rákacsint. Magának mindent, drága, és már adja is. Ezek a hölgyek gyakran panaszkodnak a korukra, de a fiatal, pirospozsgás hentesektől olyan bókokat kapnak, hogy ők is kipirosodott arccal, szatyrukban hatalmas húsokkal indulnak haza.
Viszonylag hamar rájöttem, hogyha tíz után legalább tíz perccel érkezem, akkor épp szemtanúja lehetek, ahogy az egyik hentes egy hatalmas bádogtálon frissen főtt csülköt hoz be. A hatalmas tehertől majd’ megroppan a dereka, minden izma megfeszül, hogy elbírja azt a hatalmas bádogtálat, amelyen ott füstölögnek az óriási csülökdarabok, cupákostul, mindenestül. A profi ilyenkor lép a pulthoz, rákacsint a csülökre, és kér egy nagy darabot. Ez elég lesz, vágja le a hentes, és nézi a mérleg imbolygó mutatóját. Huszonöt deka, és tormát is kérek hozzá, meg friss fehér kenyeret.
A gondolkodást, vagy bármit, ami azzal jár, ebben a pillanatban bátran átteszem délutánra, mert ez a délelőttöm a csülöké. A torma felmar az agyamba, de úgysincs rá szükségem, épp az imént döntöttem el. Egy töredék pillanatra még megsajnálom az összes lemészárolt állatot, és valahol mélyen megfogadom, hogy ha bocsánatot nyerek erre a csülökre, akkor én is megbocsátok mindent ennek az ocsmány világnak, aztán gyorsan nekilátok.
Ekkor veszem észre, hogy egy törpe kutya sóvár pillantásokkal lesi a bokámnál, hogy mire jutok a csülökkel. ‒ Müzli! ‒ szól rá a gazdája. ‒ Hagyd enni az urat ‒ néz rám bocsánatkérő mosollyal az úr, én, pedig tele szájjal, buta mosollyal bólintok vissza.
