Kádár Béla 1877-ben született a józsefvárosi Tömő utcában Klug Béla néven zsidó családba, apja szűcs volt, otthon németül és magyarul beszéltek. A hat elemi elvégzése után vasesztergályosnak tanult, majd a kor gyakorlatának megfelelően Nyugat-Európába indult gyalogszerrel tapasztalatot szerezni és világot látni.
München és Párizs voltak jelentősebb állomásai ennek a „zarándoklatnak”, és Párizsban döntötte el, hogy festő lesz. Hazatérve a főiskolán kezdte elsajátítani a képzőművészetet, kitűnő eredménnyel végezte el a festő- és rajztanárképző szakot. Rajzolt, festett, jelent meg I. világháborús tudósítói rajza is a Nyugat folyóiratban, de a Magyar Színház nézőtéri freskójának elkészítésével is megbízták. Sok külföldi művész munkáit tanulmányozta, egy ideig Rippl-Rónai iskolájához is csatlakozott, de nem vonzotta az a világ.
Művészetéről elmondható, hogy idehaza jelentősen megelőzte kortársait, már akkor absztraktot festett, amikor más még nem. 1912-től a Százados úti művésztelepen volt műterme. Kassák is Kádár Béla hatására kapott rá a festészetre, amikor ellátogatott hozzá.
Már 1910-ben megkapta a Kohner-díjat, de az 1920-as évek hozta meg az igazi áttörést az életében, amikor ismét Németországba került és a berlini expresszionista Sturm csoport kiállításain kapta meg első nagy elismeréseit. 1928-ban Amerikában arattak sikert kiállításai, és olyan művészekkel lett személyes kapcsolata, mint Marc Chagall, Pablo Picasso, Vaszilij Kandinszkij és Oskar Kokoschka. Több amerikai és német múzeumban vannak művei.
Következő korszaka a 30-as évektől a háborúig tartott, ezt az időszakot tartják a legjobban sikerültnek. Zárt szerkezetű, hatalmas foltokkal operáló alkotásai nagy felületekre kívánkoztak, épületdíszeknek, de sajnos ilyeneket nemigen készíthetett idehaza. Berlint pedig el kellett hagynia, mert a nácizmus elfajzottnak bélyegezte művészetét. Magyarországon élte át a világháborút, családjában egyedüliként, a vészkorszakban feleségét és két fiát is elvesztette.
A harmadik nagy, utolsó korszakában sem sikerült kiteljesednie, mert a háború utáni magyar kultúrpolitikának sem feküdt a stílusa, és az idős, beteg mester már félig vakon dolgozott, egészen 1956-os haláláig.
Életében nem kapta meg azt az elismerést, ami járt volna neki, sokáig el is felejtették, míg 1971-ben nagy posztumusz életmű-kiállítást nem szerveztek neki a Magyar Nemzeti Galériában, aminek motorja Bedő Rudolf műgyűjtő volt, aki több Kádár-képet is birtokolt.
Ekkor fedezte fel igazából a művészettörténet is magának Kádárt, aki mára az egyik leghíresebb magyar festőművész lett. A legmagasabb áron elkelt magyar műtárgyak Top10-es listáján is ott van Concertina című 1926-os festménye.
Goda Gábor író így vallott róla 1971-ben:
„Kevés festőt láttam, aki ennyire megmaradt volna a festészeti dimenziók világában. Elzárkózott minden elől, ami a piktúrában anti-pikturális elemekkel próbálkozott. Rosszul emlékeznek erre a kivételes mesterre azok, akik elfelejtették kemény, elutasító, indulatos nézeteit minden maradival szemben. Nem tematikájával, hanem abszolút újszerűségével vívta a maga forradalmi harcát… Nem ügyeskedett, nem alkudozott, nem akart beleférni semmibe, amit megvetett.”
Életének utolsó szakaszában a Bródy Sándor u. 17. alatt lakott.
Itt kapott emléktáblát 1977-ben: Szabó Iván alkotása fém dombormű egy kő emléktáblán. Sajnálatos módon azonban a tábla néhány éve törötten a ház udvarán kallódott, a fémet lelopták róla. Szerencsére az eredeti öntőforma még megvolt, így 46 évvel később reprodukálni lehetett, ebben a szobrászművész, Szabó Iván fia, Gábor és unokája, Ádám segítettek, valamint a Városépítészeti Iroda munkatársai. Ez került fel a Bródy Sándor utcai ház falára, mely előtt Erőss Gábor kulturális ügyekért is felelős alpolgármester tartott beszédet február 2-án. Erőss volt az, aki tavaly ősszel kezdeményezte, hogy kapjon emléktáblát a nagy magyar festő.
A régi-új tábla avatásán jelen volt Gergely Mariann – Kádár Béla monográfusa – és Könczöl Dávid, a Palotanegyed önkormányzati képviselője is. Erőss beszédében Kádár alakját egy Krúdy-idézettel idézte fel, ami a maga játékos módján előlegezte meg a ház későbbi lakójának nagyságát és tragikus sorsát, mert az író alakjába könnyű belelátni a nagy festőművészt:
„…földszintes ablaka alatt a józsefvárosi udvarban, az ecetfák alatt összeállottak a lakók, főként asszonyságok, akik nagy érdeklődéssel hallgatták az író előadását, mert hiszen ő tudta művét legjobban hangsúlyozni. Az író háziasszonya büszke kezdett lenni lakójára, amint a hallgatóságon végigtekintett. A házbeli vendéglős kidugta sapkás fejét a söntésből. »Persze, az én vendégemet mindenki meghallgathatja.« A takarítóasszonyság, akivel némi kalandja volt a régi magyar írónak (mert hiszen dámákat nem ismerhetett), az előadás alatt úgy sírt, hogy nincs olyan temetés… Így múlott el a régi író napja, amikor különböző körülmények folytán nem ebédelt.”
Címlapon: Kádár Béla: Beszélgetők a szabadban (1928)
