A mi népünk sosem tervezi a holnapot előre, a mi népünknek mindig elég megoldani a mát, s ha leszáll az este, felsóhajtunk, jöhet a danolás, a nótázás és a tánc ennek örömére. A zene, a tánc olyan nekünk, akár a manna a zsidóknak a pusztában. Az ínség, a nyomorúság idején a zene és a tánc kárpótol bennünket, hiszen minden embernek szüksége van örömre a kurtára szabott életében.

Esténként már attól jókedvünk kerekedett, ha semelyikünk sem kapott verést. Tüzet raktunk, körbeültük, melegedtünk. Egyik fiatal fiúcska belefogott egy pergetőbe, pont úgy, ahogy otthon szoktuk, a másik gyerecske táncra perdült rögtön, majd követtük őt, jól meg is izzadtunk. Aztán hallgatókat énekeltünk, mert minden okunk megvolt a szomorúságra, a hidegtől és az éhezéstől sorra veszítettük el a társainkat. Jártányi erejük sem maradt, a fekhelyükön aludtak el örök álomra. Magunkat nem sirattuk, a családjainkra gondoltunk, semmi hírt nem kaptunk felőlük, csupán reménykedhettünk, hogy védelem nélkül az asszonyok és a gyerekek átvészelik valahogy ezt a gyilkos háborút. Minket, férfiakat elhurcoltak erdőirtásra. Egyszer csak a telepre jöttek a kakastollasok, és mondták, hogy mindenkinek menni kell munkaszolgálatra, hacsak nincs szerződésünk arról, hogy dolgozunk. Egyikünknek sem volt, a muzsikusok a keresetért jártak a kocsmába, a napszámosoknak meg ki adott volna?

Kemény fagyban meleg ruha, meleg cipő nélkül dolgoztattak, elgémberedett kézzel fákat, bokrokat kellett kivágnunk szerszámok nélkül, fűrészt se kaptunk, csak baltát. Az egyik felvigyázó különösen vadul bánt velünk, egy pillanatra sem állhattunk meg, mert azonnal ütött a puskatussal, a hátunkat, a fejünket, a lábunkat, mindenünket. Közben mocskolt bennünket, te büdös, koszos tolvaj cigány! Ez volt mindnyájunk neve. Amikor csépelt bennünket, még a szeme színe is megváltozott, olyan pirosas lett, amilyennek az ördögét képzeljük.

Ne félj, az Isten tud rólad, így szól egy cigány közmondás. Ebben a helyzetünkben elég nehéz volt elhinni, amikor az öldöklés ugyanolyan természetes volt, akárcsak az, hogy az éjszakát követi a nappal, hogy ősszel elsárgulnak a falevelek, és tavasszal sarjadzik a fű. Mi ott mindannyian kitartottunk Isten mellett, elhittük, hogy tud rólunk, és szeret minket. Ha nem hittük volna, talán meg is zavarodunk.

Valamelyik éjjelen különös álmom volt. Maga a Mindenható szólt hozzám, hogy imádkozzam azért a felügyelőért, aki az ütlegelésünkben lelte minden örömét, azért az emberért, aki a legkegyetlenebb volt hozzánk.

– Mit akarsz tőlem, atyám, hát a halál szélén vagyok miatta, miért üzensz nekem ilyent? – perlekedtem az Úrral.

De hát az ő kívánságát muszáj teljesíteni, nem igaz?

A hajnal közel volt már, de még nem pirkadt az ég alja. Igyekeznünk kellett megsütni a parázson azt a néhány szem krumplit, amit a parasztoktól sikerült megszereznünk, hogy a folytonos éhségünket csillapítsuk kicsinykét, mielőtt kihajtanak a munkára. Míg sült a krumplicskánk, cseppet fel is melegedtünk. Könnyebben kezdtük így a napot.

Kicsit félrevonultam, és kényszeredetten áldottam az őrt, aztán belenyugodtam, hogy biztos nem hiába álmodtam, és tiszta szívemből áldást kívántam az életére, és békességet a szívébe. Megkönnyebbültem.

Rövidesen indulnunk kellett, s láttuk, hogy az az ember nem volt a többiek között. Óvatosan kérdezgettünk felőle, de hallgatás volt a válasz. A következő reggel azonban ismét megjelent. De milyen más volt akkor, nem ordibált velünk, nem bántott bennünket, még tolvajt sem kiáltott ránk. Este odajött hozzánk, és azt kérte, énekeljünk neki siratókat. Ahogy meghallotta az első nótát, máris záporoztak a könnyei, úgy megsajnáltuk szegényt, vele együtt sírtunk, pedig akkor még nem tudtuk, mi történt vele. Másnap mondta el, hogy a kislányát elvitte a torokgyík, már el is temették. Nélküle.

Higgyék el, megbocsátottam neki.

Nyitókép: Pixabay