Kállai András, aki 2006-ban végzett szobrászként, 2017-ben pedig festőművészként a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, egyike azoknak, akik tisztába szeretnék tenni a fogalmakat, mivel szerinte
a képzőművészetet nem lehet etnikai alapon kategorizálni, irányzatokban viszont lehet gondolkodni: mint szürrealizmus, expresszionizmus stb.
Azt mondja, a képzőművészetnek nincs a cigány hagyományokban előzménye.
Az iparművészetben már vissza lehet utalni a kézművességre, az ékszerkészítés is ehhez a hagyományhoz illeszthető. Nem azért, mintha András tagadná a származását, mert ilyenről sosem volt szó, hanem a gettósítás ellen harcol. Berlinben 2013-ban többedmagával megalakította a Sostar-csoportot azzal a céllal, hogy a roma művészek kitörhessenek abból a kulturális gettóból, amibe beskatulyázták őket. „Azt szeretnék, hogy bekerüljenek a magyar és nemzetközi színtér főáramlatába, jobban mondva, egyenrangúak legyenek a népszerűnek tartott művészekkel.
A cigány képzőművészetről, festészetről ugyanis azt tartja a közvélemény, hogy képviselői naiv, legfeljebb autodidakta művészek, holott többen is vannak már azok, akik elvégezték a képzőművészeti egyetemet.”
Péli Tamást hozza fel példának, aki a Holland Királyi Képzőművészeti Akadémián végzett murális (fal, mennyezet díszítése pl. freskóval) szakon, és ez csak egy képzése a sok közül. Hazatérve, romaságát vállalva a magyar művészeti életbe nem került be, mert „csak” cigányként tekintettek rá. Romaként ugyanis vajmi kevés az esély arra, hogy a nemzet önkifejező tereiben helyet kapjanak a cigány művészek.


Azt szeretnék, ha nem önjelölt szakértők állapítanák meg, milyen ismertetőjegyek alapján lehet a témáról beszélni, hogy ne kelljen kötelezően úgynevezett cigányosnak tartott mondanivalókat ábrázolni, kiszolgálni a többségi „szakértők” cigányízlését, s hogy ne bélyegezzék meg a művészetüket az alkotók etnikai hovatartozásán keresztül. A művészeket és
művészetüket ne népi művészetként kategorizálva láttassák, hogy a roma származású művészek más típusú kiállításokon is részt vehessenek.
Azt szeretnék, hogy kizárólag a tehetség számítson, s az, hogy egy alkotás jó vagy nem jó. Ilyen egyszerű. Azt szeretnék, hogy végre olyan roma művészek és művészettörténészek reprezentálják és alakítsák a valódi kortárs roma művészet kibontakozását, akik nemcsak etnikailag, de szakmailag is kompetensek.


Csak ők lesznek képesek arra a hiteles roma önreprezentációra, amely mentes lehet mindenféle sztereotípiától, és nem pusztán a divatos emberjogi aktivizmus szintjén definiálja a kortárs művészetet.
„Azzal van a legnagyobb bajom, hogy a gádzsók és a hozzá nem értő romák privilégiuma a reprezentálás, az etnobiznisszel van bajom, mert ilyenformán ez az – kár is lenne tagadni”
– mondja András.
Daróczi Ágnes a Népművelési Intézet keretein belül 1979-ben rendezte meg az Autodidakta Cigány Képzőművészek Országos Kiállítását, majd 1990-ben a másodikat, végül 2000-ben az utolsót. Ezek a kiállítások demonstrálták a roma művészek létezését, amivel az emancipációs mozgalom óriási lépést tett a cigány kultúrát tagadó irányzatok, illetve a szegregációs politika ellen. A tízévenkénti megrendezés 2010-ben elmaradt. „Ekkorra már inkább azt szerettük volna elérni – mondja Ági –, hogy a művészek helyet kapjanak a múzeumokban, galériákban, hogy vásároljanak a különböző intézmények tőlük, hiszen a nemzetnek mi is alkotó részei vagyunk. Nem akartam az elszigeteltséget tovább erősíteni. Andrisnak igaza van abban, hogy egyetlen szcéna létezik, és az a képzőművészet. Azt is látjuk, hogy a művészeti szcéna műértői sem mentesek az előítéletektől. Nagyon kevesen vannak a hozzáértők, akiknek kiterjedne a figyelme a képzőművész romák munkáira. Ezért is örülök a Szentandrássy Galériának (a Bálnában) és a józsefvárosi Bura Galériának, s annak, ha egy-egy kiállítást neves festőművészek, tudósok, kurátorok, műkritikusok nyitnak meg, mert akkor fel kell készüljenek, hogy alaposan elemezzék művészettörténeti szempontok szerint, és méltathassák az alkotók munkásságát.”
Nyitókép: Huszár Bogi