Korán örültem, amikor azt hittem, kedvemre hazudhatok bármit arról, kik laktak e falak között száz évvel ezelőtt. Felvilágosítottak ugyanis, hogy a fővárosi levéltár Időgép elnevezésű projektje pontos adatokkal szolgál a kíváncsi utókornak.
Julcher Béla műszaki tanácsos vagy Czeizing Emil czukrász talán tényleg e ház lakói lehettek, de gyanítom, hogy ebben a lakásban egy másik család élt, akiknek a vezetéknevét nem tudom, úgyhogy mégiscsak hazudhatok róluk tetszés szerint. Például azt, hogy a családfő, akit a felesége a gyerekek előtt Mártonnak, édeskettesben Marcinak hívott, negyvenes, szigorú tekintetű, szemüveges úr lehetett, akit nehéz volt ugyan kihozni a sodrából, de ha mégis sikerült valakinek, akkor annál nehezebben tudta lecsillapítani.
Felesége, Etelka, akit ő a gyerekek előtt is Etusnak hívott, gyakran kihozta a sodrából, de Márton őt sohasem ütötte meg, elvégre nem vagyunk lumpen népség, gondolta és mondogatta is magáról, illetve a családjáról teljes joggal, mert ő, aki a székesfőváros csatornázási műveinek kerületi kirendeltségén volt előadó, és jó eséllyel remélhette, hogy pár éven belül főelőadóvá léptetik elő, mégiscsak adott magára, a jó hírére, jelentsen ez bármit. Gyermekei közül főleg a két fiú, Árpád és Boldizsár tudta kihozni a sodrából, a lányuk, Hajnalka nagyon beteges, csendes teremtés volt, rögtön elsírta magát, ha a fiúk csúfolni kezdték valamiért, és Mártonnak ilyenkor elég volt felemelnie a hangját, a két fiú rögtön elhallgatott.

Őket viszont aprította rendesen, jól irányzott pofonokkal meg nádpálcával is, hogy ember váljék belőlük, de kaptak ők az anyjuktól is nyaklevest, ha rászolgáltak. Például ebédnél, amikor Boldizsár odasúgta Árpádnak, hogy vajon mit adhat elő az apjuk a csatornázási művek kerületi kirendeltségén, és Árpád halkan azt felelte, hogy nem kuplékat, az biztos.
Mire Boldizsár úgy felröhögött, hogy az orrával szétfröcskölte a kanál levest, amit a szája előtt tartott. Na ekkor indult útjára az anyai nyakleves, rögtön kettő, nézze meg az ember, hogy esznek, mint két disznó, sosem lesz belőletek ember, ripakodott rájuk Etelka, és az urára nézett biztatásért, aki viszont fel sem pillantott az újságból. A nevelés aprómunkája nem rá tartozott, ezt bízvást hagyhatta a feleségére.
Az ő pillanata akkor érkezett el, amikor Árpád egy gondosan megszövegezett osztályfőnöki intővel állított haza. „Árpád az órán fütyörészett, majd mikor kérdőre vontam, tagadta bűnösségét, és padszomszédját vádolta rendzavarással.” Márton kétszer is elolvasta a néhány soros intőt, elismeréssel adózott a tanár tetszetős kézírásának, költői megfogalmazásának. Tanult ember, és kellő szigorral fegyelmez, bárcsak minden tanár ilyen lenne. Bár ’d’ betűinek a szárát túl hosszúra nyújtja, ami gyengeségre vall. Márton becsukta az értesítőt, az íróasztalára dobta és szomorúan felsóhajtott. Gyere közelebb, fiam, mondta Árpádnak, de olyan szomorúan, mint egy költő, aki vigasztalhatatlanul megfáradt az elmúlással folytatott meddő küzdelemben.

Árpád két apró lépéssel megközelítette a nagy bőrkárpitú fotelt, ahol az apja délutánonként újságolvasás közben mindig elszunnyadt. Nem úgy, fiam, poftávolságon belülre, mondta az apja most már hangosabban, és Árpád kénytelen volt közelebb lépni apjához, aki ekkor már felemelkedett a bőrfotelból, és lendületből akkorát kevert le neki, hogy a fiú zúgó füllel, jajveszékelve menekült ordítozó apja elől, mert Mártont nehéz volt lecsillapítani, ha valaki kihozta a sodrából. Majd adok én neked fütyörészést, ordította Márton, mi vagy te, disznópásztor vagy fiákeres?
Aztán a fiúk felnőttek, Hajnalkát is sikerült férjhez adni egy gyógyszerészhez, aki egy kissé ideges ember volt, kapkodva beszélt, és hirtelen mozdulatait látva alig hitte az ember, hogyan tud kikeverni valami rendes altatóport a különféle hozzávalókból. Hacsak nem úgy, hogy magának is különféle porokat kevert, amelyektől lenyugodott, és jó apja lett két csenevész testű gyermeküknek, akiknek Hajnalka életet adott. Árpád és Boldizsár is megházasodtak, végül ember lett belőlük, és már csak vasárnaponként gyűlt össze a család egy nagy ebédre, amikor Etelka kitett magáért, és kora hajnaltól sütött-főzött.
Mártonnak már csak pár éve maradt a nyugdíjig, és vasárnap esténként, majd hétköznap is egyre hosszabban maradt ki. Amikor késő este kissé kapatosan hazaért, malac vicceket mesélt a feleségének, amelyeket Etelka már ezerszer hallott, de legalább tudta, mikor kell nevetni.
Szépen megöregedtek, ahogy Cézár is, a család kutyája, akit egyébként mindenki Cézinek becézett, és aki a vasárnapi ebéd után méltán remélhette a legjobb falatok maradékát. Egy régi télikabátot tettek oda Cézárnak az előszoba sarkába, és ahogy lassan ő is megöregedett, egyre több időt töltött alvással. Márton mindig késő délután indult el, hogy egy borozóban néhány barátjával találkozzon.

A nagy bőrfotel, amely közvetlenül az ablak mellett állt, és amelyben az öreg rendszerint újságot olvasott, majd elszundikált, természetesen Márton felségterülete volt. Abba még távollétében sem ülhetett le senki. A gyermekei néha lopva kipróbálták, de ahogy az anyjuk, ők is kényelmetlennek találták. Nem így Cézár, aki rendszeresen odakuporodott aludni, és csak akkor hagyta el a fotelt, amikor meghallotta, hogy az öreg kulcsa fordul az előszobaajtó zárjában.
Az öreg persze mindig érezte a fotel kárpitján a melegséget, és azzal is tisztában volt, hogy csakis Cézi alhatott ott, de soha nem fenyítette meg érte az állatot. Inkább csak mosolygott magában. Ahogy akkor is, amikor egy nap a borozóból hazatérve ott találta az ebet a fotelben. Cézi hallotta ugyan, ahogy az öreg kulcsa fordul az előszobaajtó zárjában, de elég öregnek érezte magát és Mártont is ahhoz, hogy befejezzék ezt a színjátékot.
Mit csinál a kutya, próbált szigorú lenni Cézivel az öreg, de elnevette magát a mondat végén. A kutya kinyitotta a szemét, állát a lábán nyugtatva vetett egy álmos pillantást gazdájára, majd visszahunyta a szemét, és folytatta az alvást. Jobban teszed, ha te is lefekszel, nincs már olyan sok időnk aludni. Ezt lehetett kiolvasni a tekintetéből, és az öreg kiment a konyhába, hogy szóljon a feleségének. Gyere, Etus, ezt neked is látnod kell, mondta neki. Ott álltak a szoba ajtajában, és nézték, ahogy Cézi békésen alszik a fotelben. Márton átkarolta Etelkát, aki egy rövid pillanatra férje vállára hajtotta a fejét.
Márton álmában halt meg, a második infarktus végzett vele egy kora hajnalon, még ezerkilencszáznegyvenben. Vonásai holtában is nyugodtnak tűntek, nem hozta ki sodrából a találkozás. Etelka a gyászév végén egy zongorát hozatott a szalonba, mert lánykorában tudott néhány Chopin-etűdöt, de az első néhány bátortalan próbálkozás után végleg lecsukta a hangszer fedelét, és inkább kötötte tovább a pulóvert az ablak melletti bőrfotelben ülve, amelyet egyre kényelmesebbnek érzett.
Itt olvashatóak további Borongók