Ébredés után erős tenni akarás jár át, azon jár az eszem, hogyan tudnám megvalósítani a határon támadt ötletem. Másnap letargia, mélységes szomorúság tör rám. Kettősség mindenütt.

Szlava Ukrajni!, azaz Dicsőség Ukrajnának! Ez lett az ország mottója, vagy inkább csatakiáltása. A kapitalizmus persze hamar feltalálja magát, néhány út menti benzinkúton már megvásárolható a vörössel áthúzott Putyin-fejes matrica, nyomott póló, baseballsapka és hűtőmágnes.

Józsefváros

Az Oltalom Dankó utcai központjából indultunk, látványra és a kisbuszban ülve érzésre is sok és súlyos adománnyal felpakolva – utóbb tudom csak meg, csoda, hogy az igen rossz, kátyús utakon kiértünk. Megálltunk még a magyar határ előtt, aztán a határon, ahol minden járművet átnéznek, a szállítmányt befotózzák a határőrök. Megkapjuk a pecséteket az útlevélbe, „До побачення (Do pobacsennya)” – mondják. „Viszontlátásra” – mondjuk mi.

Ungvár

Beregszász és Ungvár. Iványi Miklós régi és újabb ismeretségei vártak bennünket, mint Kriszta is, kínáltak, amivel tudtak, gyűjtötték, amit lehetett. Valami egészen bensőséges hangulat járja át ezeket a hol nagyon rövid, hol a logisztikai teendők miatt hosszabb találkozásokat.

Ungváron szólnak a légvédelmi szirénák, egy pillanatra állunk csak meg, van, aki felnéz. Kriszta azt mondja, már teljesen megszokták. „Teát, kávét, ki mit kér? Nem lehet állandóan óvóhelyre rohangálni, meg hát nincs is minden háznak pincéje. Sőt. De ha van pince egy kijárattal, az sem az igazi, meg kell állni a falak között…” „Hajnali fél kettőtől reggel hétig voltak légiriadók az előző nap. A szomszéd a pincében töltött egy hónapot, kijevi menekültek nála laktak” – meséli.

Felpakoltunk még egy jó adag szőnyeget és miegyebet, és még egy busz és a sofőrje, s egy kárpátaljai lány is csatlakozott. Kriszta anyánk helyett anyánk, intéz mindent. Indulni kell. Puszival, öleléssel búcsúzkodunk. Jövünk még.

Emelik a sorozási korhatárt, kapom el egy beszélgetésből. Kijárási tilalom este 11-től van hajnali 5-ig. Érkezésünk előtt szétlőttek Kijevnél három áramfejlesztőt, egy ideig áramszünet volt. Célzottan is lőttek infrastrukturális célpontokra, Lvivet pedig véletlen találat érte:

a ház is romba dőlt.

Andriivka, Kijev mellett

Szétlőtt polgármesteri hivatalhoz érünk a konvojjal. Katonák fogadnak minket, a helyi elöljáró és egy pap katonai ruhában, meg még páran. Megölelnek, bemutatkoznak, körbeállunk. Az ezredes beszél: köszönetet mond a segítségért, amit hoztunk, és többen rettentő zavarba jövünk, nem számítottunk ilyen fogadtatásra.

„Nekünk ezért nem jár köszönet, a bajba jutott emberen kötelesség segíteni. Én magam lelkész vagyok, a Jóisten a munkaköri leírásomba azt írta, jönnöm kell”, válaszolja Iványi. „Miközben nagyon sok borzalmat és szomorúságot látunk, ezeknek az utaknak mégis van egy ajándéka, igaz barátokat találunk.”

Ez nem a jól ismert protokolláris helyzet: sebezhetőség, őszinteség és együttérzés hatja át a romos szobát. Elköszönünk, ölelések, kézfogások, hátbaveregetések. Találkozunk még.

Mikola ezredes csapatába több mint nyolcezren tartoznak. Nem tudom belőle kihúzni, hány embert veszített – megértem. Szerinte a Baltikum, Magyarország, Szlovákia, Lengyelország lesznek a következők, ha Ukrajna elbukik. Hogy ez ne történhessen meg, gyógyszerekre, fegyverekre, hadisegítségre van szükségük. Úgy gondolja, Oroszországban belső konfliktusok alakultak ki politikai és társadalmi okokból is. 2018-ban Londonban járt, már akkor angolul ment az orosz propaganda a Russia Today-en. Fontosnak tartja kiemelni, hogy nem az ukránok mentek orosz területre, hanem fordítva, az oroszok támadtak egy szuverén, független országra. Egyik legjobb barátja a légierőnél szolgált, mesterlövész végzett vele. Fejlövés.

Arra kér, mondjam majd el otthon, amit látok.

Az iskola földszintje szétlőve, az ablakokat már kicserélték, a fölső szint épen maradt. Az óvoda és a kis helytörténeti múzeum a felismerhetetlenségig rombolva. Kiégett bútorok keretei, néhány üres orosz ételcsomag a törmelékek között, a lámpaoszlop kidöntve. Bemászok a romok közé, ki tudja, miért.

Akármerre járunk és bárkivel beszélünk – legyen az boltos, helyi elöljáró, tanár, katona –, szinte töretlen egységet mutat ma az ukrán nép. De kivétel is mindig van, ahogy Andriivkában is volt kollaboráns – állítólag. Mégis, állítják, ugyanúgy ott lakik köztük ma is, nem bántják – legalábbis fizikailag biztos, hogy nem.

Ide február 27-én vonultak be az oroszok, március 31-ig voltak megszállás alatt. Tizenhárom fiatal férfit öltek meg az oroszok. Nem csatában haltak meg, hanem megkínozták és szétlőtték őket. „A kezük övvel vagy mással volt összekötve, letérdeltették őket, és fejbelőtték többüket.” Andriivka elöljárójával, Anatilijjal beszélek, mondja, hogy ezek a sebek soha nem fognak begyógyulni. „Miért jöttek? Kiktől akarnak minket felszabadítani, és miért? Ez a kérdés. Éltünk itt békében, senkit nem zavartunk, és senkit nem kértünk, hogy jöjjön. Mi semmi rosszat senkinek nem tettünk. Az orosz turistákkal is barátsággal voltunk. Terveik voltak az embereknek, s egy pillanat alatt összetört minden.”

Iványi oroszlánrészt vállalt az iskola helyreállítási munkálataiban, hogy újra tudjon indulni az oktatás, az élet. Anatilij itt nevelkedett, a lerombolt óvoda régen iskola volt, oda járt gyerekként. Vallási szervezetektől kaptak eddig támogatásokat, generátort és étkezési csomagot, utóbbira most is pályáznak. Elsősorban azokat próbálják támogatni a településen, akiknek teljesen megsemmisült a házuk, vagy elveszítették a hozzátartozójukat.

A megszállás idején az oroszok nem engedték hagyományos szertartással eltemetni a halottakat, így oda földelték el őket a helyiek, ahova és ahogy tudták. Volt, akit a réten találtak meg. Miután elmentek az oroszok, igyekeztek újratemetni őket tisztességesen. Most a legtöbb helyi férfi a fronton van – mondja Anatilij. Kérdezem nőkről, gyerekekről. Hosszú csönd. Aztán annyit mond, úgyis tudom én magam is a választ…

Körülbelül 180 tank ment át a falun, a pusztítás szemmel látható. A romok eltakarítását és a helyreállítást elkezdték. Sok az elhagyott ház, mármint ami megmaradt belőlük. Az oroszok sokszor a kerítéseken áthajtva hatoltak be a házakba. Párat már visszaállítottak, egy hullámpalán

Borogyanka

A Sevcsenkó-szobor több ponton átlőtt feje visszakerült a talapzatra. Ott azt mondják, szerintük ki van adva parancsba, hogy a kulturális örökséget el kell pusztítani. Itt van a két Banksy-kép is, a tornászlány és a cselgáncsos jelenet. Ez itt a háború showroomja – mondják. Az itteni gimnáziumnak vannak saját halottjai. A tanárok szerint minden gyerek máshogy dolgozza fel a veszteségeket, ami viszont közös, hogy egy oroszellenes generáció nő majd föl.

Egy helyi meséli, látta, hogy a tank tetején vittek el egy angolvécét egy házból, amiből egyébként minden mást is elloptak. Egy bucsai lakos története, hogy úgy hagyták el a házukat, hogy felfújták festékszóróval az ajtóra nagy betűkkel, „Az ajtó nyitva, az ablakot nem kell betörni. A tévé és minden egyéb a helyén. Csak a házat ne bántsák.”

Pletykák terjednek: beszélik, hogy a hírszerzés szerint a 40 ezer, orosz börtönökből kihozott katonának befogott orosz 90 százaléka már meghalt. Az ezred, amelyik szóvá tette Putyinnak, hogy milyen körülmények között kell támadniuk, már megszűnt létezni. Másik történet: két ukrán fiatalt cigarettával kínáltak az orosz katonák, és miután elfogadták és továbbmentek, hátba lőtték őket.

Kijev

A központi katonai kórházban 1500 katona van, nagyjából 10 ezer fő a maximális kapacitásuk, tudom meg egy ott dolgozótól. A lőtt sebtől a poszttraumás stressz szindrómáig (PTSD) kezelnek mindent. A PTSD jelentős probléma mindenkinek – valakinek azt kell feldolgoznia, hogy lőfegyver nélküli oroszokat kellett lelőnie, akiket csákjával, ásóval – vagy bármivel, ami a kezükbe akadt – küldtek előre. Ezek a katonák, ha menekülnének,

Visszaút nincs.

A katonai kórház kis templomából szenteltvízzel, jókívánságokkal és sok viszontlátással indulunk el visszafelé. Sok terhet lepakoltunk a megtett út során, gyógyszert, élelmiszert, építőanyagot, ruhát, és nem keveset vettünk magunkra – és úgy sejtjük, jövünk még.

Fotók: Rebró Fanni