Birodalmak dúlnak és dőlnek. A római vagy a brit vagy az orosz birodalom is rózsaszínű volt, majd elkékült, és végül fekete lett, mint a paszta, amivel a bajuszukat kenték a hanyatló hatalmak hitvány életű katonatisztjei. Minden birodalomnak van fénykora, hanyatlása és halála.

A Kispráter már rég hanyatlásnak indult. Milyen volt fénykorában? Két nő váltotta egymást a pult mögött, Ica és Carmen. Carmen szigorú volt és fekete, Ica megbocsátó és barna. Ha szerepet kellett volna osztanom, akkor Carmen csakis Lady Macbeth lehetett volna, Ica viszont Tótné a Tótékból vagy Majmunka a Szindbádból.

Ezek a nők sohasem hazudtak volna úgy, mint a Kispráter aranykorát megelőző időszakban a férfi pultosok. Akkoriban még mértek itt folyóbort is, de mindenki tudta, hogy ihatatlan. Egyszer azonban betévedt egy idegen. Messzi földről érkezhetett, sáros volt a csizmája, köpenye, és enyhe tájszólással beszélt. Milyen folyóboruk van, kérdezte. Soproni kékfrankos hazudta szemrebbenés nélkül Feri, a férfi pultos.

A fénykor asszonyai ilyet sohasem tettek volna, bár ők már nem árultak folyóbort, csak vacak Vargát, amit Ica rendszeresen szörpikének nevezett, és lássuk be, ez nem akkora hazugság, mint Soproni Kékfrankosnak nevezni a cukros mosogatólevet. De ugorjunk vissza az időben száz évet.

Hosszú vonatok érkeznek a Keleti pályaudvarra, és a tehervagonok tetején katonák utaznak. Megúszták élve az első világháborút, de hetek óta nem mosakodtak, nem ettek, nem ittak. Leszállnak a tehervagonokról, rágyújtanak egy cigarettára, és az egyikük azt mondja, hogy tudod mit, komám, van itt egy kocsma, azt is megmondom pontosan, hol. A Baross utcán, ha velem jössz, meghívlak egy pohár pálinkára.

Két katona bandukol a Keleti felől, kicsit tántorognak, de mindig megtartják a másikat, ha az el akar esni. Van náluk puska is, a szurony nincs feltűzve, de így is elég félelmetesnek tűnnek. A Népszínház utca sarkán az egyikük int a másiknak, hogy erre gyere, nőt is tudok. Amikor itt jártam utoljára, volt ital és nő is. Piroskának hívták, és ügyesen tudott ölelni.

Valahogy kijutnak a József utcára, és onnan már csak pár köpés a Baross utca. Már ott vannak, és lám, nyitva a kocsma. Épp Piroska szolgál ki, tölti a bort. Hozom már a szörpikét, mondja, és amikor átadja a fröccsöt az egyik katonának, a baka úgy látja, hogy Piroska rákacsintott. Pedig dehogy kacsint az a lány, van neki kedvese, aki erősebb, mint egy sörösló, egyedül is elbír a fél kerülettel.

Ekkor lépek a kocsmába én, karomon egy szép nővel, aki úgy mosolyog rám, mint Mona Lisa a japán turistákra. Már nem 1918-at írunk, hanem 2023-at, és a pult mögött egy ismeretlen férfi áll, ráérősen töltögeti az italokat és kacsingat a nőkre, az enyémre is. Soha nem figyeltem eléggé, hogy ki próbálja lenyúlni a csajomat, ezért én is csak másnap reggel kérdezem meg tőle, hogy jól láttam-e. Igen, mondja hölgyem, a csávó arcátlanul kacsingatott.

Hajlandó vagyok a kacsingatást valami ideges szembetegségnek betudni, mondom a kocsmárosnak másnap, miközben inni adok a lovamnak. Egy rozsdás vödörbe eresztem a vizet. Megint 1918-at írunk, és úgy érzem, hogy soha nem lesz vége ennek az átkozott évtizednek. Rosszul kezdődött, rosszul fog végződni, Ady haldoklik, egy ország fog beleragadni a saját sarába. Száz év sem elég ennek a népnek, hogy belássa minden tévedését.

Felülök a bakra, fogom az ostort, és rámutatok vele a kocsmárosra. Mondja meg annak a pultosnak, hogy menjen szemorvoshoz, az majd felír valami kenőcsöt a szemidegességére. Aztán véget ér az a ronda évtized, ahogy az évszázad is, és bezár minden kocsma a Baross utcában, hogy csak a Kispráter maradjon.

(Nyitóképünk illusztráció, nem a Kisprátert ábrázolja.)