„Mit tegyek a kávéba? Tej, cukor, Unicum?” Ezt tudakolta tőle Timi a nevét viselő presszóban három nappal ezelőtt, de a kérdés azóta sem ment ki a fejéből. Délelőtt volt – neki délelőtt, másnak lehet, még reggel –, csak pár napos volt a borostája, az ing sem volt annyira gyűrött rajta, ráadásul munkában volt, a főnöke szalajtotta ki a világ végére, hogy nézze meg, hogy halad az építkezés. De hogy Unicumot?
Ez kavargott benne megállás nélkül, mint műanyag keverőpálcika a presszós pohárban, már-már a kávéba valók Atya-Fiú-Szentlélek hármasává vált a számára a tej, a cukor és az Unicum. Ha a főnök titkárnője állt elő azzal, kér-e kávét, Timi ugrott elő a titkárnő mögül, és formálta is a szavakat, mit tegyen bele. Timi várta reggel az albérletében, nyomta a kávégép gombját, majd jött is a kérdés.
Sosem válaszolt, csak Timire nézett, és egy grimasz kíséretében megrázta a fejét. Pedig gyűlölte feketén a kávét.
Ez is a főnöke hibája. Pedig alapvetően nem volt baja Gáborral, menő építőipari vállalkozó, soklakásos társasházakat épít szerte a városban. Évtizedek óta ismeri, a középiskolában osztálytársak voltak, és bár sosem voltak különösebben jóban, amikor éppen szarban volt, és véletlenül összefutottak, Gábor munkát ajánlott neki.
„Szükségem van valakire, aki a szemem lesz. Annyi felé kell néznem, hogy elkél a segítség. Hívjuk projektmenedzsernek. Mert tudja bárki is, mit csinál egy projektmenedzser? Nem.” Így vezette fel a munkát Gábor, amire nem tudott nemet mondani, közben pedig magában azt gondolta, egy projektmenedzser azt csinálja, amit a főnöke kér, majd egymás kezébe csaptak, és egy hét múlva már kezdett is.
Ő mint építőipari projektmenedzser! Nevetséges. Irodalmi szerkesztőnek készült, egy villanykörtét is képtelen kicserélni, most meg az a munkája, hogy hümmögések és krákogások kíséretében ellenőrzi, hogyan halad egy külkerületi társasház építése. Mára kifejlesztett egy nyerő módszert is: meg kell lapogatni az építésvezető vállát, majd mélyen a szemébe nézve azt mondani: „Alakulunk, alakulunk, jó lesz ez.” Működik, mindig megvannak határidő előtt az átadással. De amikor legutóbb az erkélyén ülve, olvasás közben eszébe jutott a módszere, egyszerre fogta el a röhögés és az undor önmagától.
Becsukta a kötetet, végignézett magán, a kopott mackóján és az agyonhordott papucsán, és legszívesebben elhajította volna a könyvet. Forgatta a kezében, s azon kezdett merengeni, milyen köteteket készítenek eleve könyvjelzővel. Azért az csak jelez valami minőséget, ha előre beleteszik, és nem egy buszjeggyel vagy egy másra úgysem használható névjegykártyával – legtöbbször a sajátjával – kell jelölnie, hol tart.
Ahogy az erkélyről a szoba felé pillantott, hirtelen azt vette észre, a falak közelíteni kezdenek egymás felé, megy össze az amúgy is kétségbeejtően kicsi nappalija. A másodperc tört része alatt került dilemma elé: mit mentsen ki? A könyveket vagy az apjától kapott pálinkát? Más értéke úgysem volt.
Ez a kettősség most is letaglózta. Mint amikor felkerült Pestre, és operába kezdett járni egy mélységesen sznob, de az előmeneteléhez szükséges társasággal, miközben megtartotta régi szokását, az önfeledt szurkolást a focimeccseken. Amikor kihagyott egy Puccini-darabot egy fontos meccs miatt, a társaság szemében ott volt a lenézéssel vegyes felismerés: nem tartozik közénk. Amikor pedig az operát választotta egy felkészülési mérkőzés helyett, ahová még a szertáros is csak muszájból megy ki, kapta az ívet a haveroktól, hogy vegye csak fel a pingvinruhát, és húzzon, ki tudja, milyen pezsgőt szopogatni és megtapsolni a nyivákolást, ne is lássák a lelátón.
Vagy amikor az egyetem után világossá vált számára, hogy irodalmi szerkesztőként soha nem fog megélni, ezért elment az építőiparba. Egyetemi csoporttársai megvetették, mondván, megtagadta Szapphót, James Joyce-t, Tandorit és mindenkit, úgy általában az élet értelmét; kollégái viszont még mindig összesúgtak mögötte, hogy na, az irodalmikus kapta meg azt az állást, amiről ők nem is tudták, hogy betöltésre vár.
Próbálta nem mutatni, de képtelen volt megbirkózni ezzel a kettősség okozta teherrel, a pszichológusa viszont csak legyintett: irigykednek rá, próbáljon meg felülemelkedni.
Emelkedni – de jó is lenne, csillant fel a szeme a teraszon állva, miközben a szoba akkorára zsugorodott, hogy már csak oldalazva fért be.
Önmagát is meglepte, milyen határozott léptekkel indult el az üveges szekrényhez, kivette a pálinkát – kajszi, tudta, de illatról képtelen lett volna megállapítani, apja szerint azért, mert Pestiában ehhez nem értenek –, szétlocsolta a könyvek között, majd visszament a teraszra, ahol Timi már várt rá.
„Tejjel, cukorral és Unicummal. És tüzet is kérek.”
Végig sem mondta, Timi már hajította is az égő gyufát a szobába.
Lehúzta a kávénak már nem nevezhető szörnyűséget – és érezte, hogy végre elkezd emelkedni.
Tóth Richárd
Tóth Richárd (1989) a 24.hu és a HVG egykori újságírója, a Momentum Mozgalom kommunikációs igazgatója.
Képek: Pixabay
