A nyolcadik kerület néhány utcanevét ötéves koromban hallottam először, amikor még fogalmam sem lehetett róla, hogy kiről vagy miről kapta a nevét az a bizonyos utca, és a puszta hangsor alapján tartottam őket barátságosnak vagy félelmetesnek. Akkor még Rákospalotán laktunk, de anyám fiatal orvosként a Vas utcai kórházban dolgozott, rengeteget ügyelt, és gyakran kellett vasárnap is bemennie egy rövid vizitre. Ilyenkor engem is magával vitt, leültetett a szobájában, ahol az íróasztalán elhelyezett

szótlanul vártam, hogy végezzen a vizittel, és induljunk ebédelni.

A koponyáról jut eszembe, hogy tíz évvel később, amikor már elég érettnek ítélt hozzá, elmesélt egy történetet. Egy reggel munkába menet a Vas utcai kórház melletti bérház előtt tömeget látott a járdán. Valaki öngyilkos lett, kiugrott az emeletről, a mentők még nem értek oda, és neki mint orvosnak kötelessége volt megvizsgálni a halottat, aki koponyatörést szenvedett. Érdekes, hogy ez a történet sem változtatta meg azt a kellemes benyomást, amit a Vas utca név váltott ki belőlem még ötévesen. Ez a három betű, középen a mély magánhangzóval valahogy mindig megnyugtatott.

Ugyanez lehetett a helyzet a Gutenberg térrel is. Vasárnap mindig a Rákóczi téren szálltunk le a villamosról, és a Gutenberg tér felől közelítettük meg a Vas utcát. Ötévesen nyilván fogalmam sem lehetett róla, hogy a könyvnyomtatás feltalálójáról kapta nevét a tér, de a magánhangzók melódiája, a mássalhangzók eloszlása – a név ugyanazzal a betűvel kezdődött és végződött, ami biztonságot sugall, az „n” és a „b” betű kellemes bukkanó volt a szó közepén – szintén megnyugtatott.

Nem tudom, mikor hallottam először a Bérkocsis utca nevét, de gyanítom, hogy a szó jelentésével még nem voltam tisztában. Ettől a névtől sokáig féltem, mert a „vér” szót már ismertem, és a „bér” nagyon hasonlított rá, illetve a „kocsis” szó jelentésével is tisztában voltam. A kocsisok félelmetes lényként élnek egy gyerek tudatában, mert durva, nagydarab emberek, akik ütik a lovakat, és rondán ordítoznak, esetleg köpködnek. Most a Bérkocsis utca történetéről olvasva igazolva látom ezeket a gyerekkori félelmeket, mert állítólag az utasok gyakran kritizálták a bérkocsisokat goromba viselkedésük, csúnya beszédük miatt, és mert önkényesen magas viteldíjat szabtak, sőt olykor meg is tagadták a fuvart.

A tizenkilencedik század második felében virágzott igazán ez az iparág, amikor még nem indult meg a városi tömegközlekedés, és a kétlovas fiákerek vagy az egylovas konflisok között választhatott az ember, ha nem akart gyalogolni. Százötven évvel ezelőtt, a főváros egyesítésének idején állítólag több mint kétszáz bérkocsi rótta a nyáron poros, máskor pedig sáros utcákat, mert akkoriban még ritkaságnak számított a kövezett út.

Nagyjából ekkor szüntették meg a bérkocsisok céhét, és az utazóközönség panaszait meghallgatva 1898-ban taxaméter használatára is kötelezték a személyfuvarozókat, hogy a viteldíj ne képezhesse vita tárgyát többé. Állítólag azt is előírták, hogy a kocsisok nem viselkedhetnek gorombán – nem tudom, hogy a káromkodást is megtiltották-e –, nem bántalmazhatják a lovakat, és gondolom, az ittasságot sem engedélyezték, márpedig a józan kocsist nehezünkre esik elképzelni.

Ül az ember a bakon kora hajnaltól késő estig, perzselő hőségben, szélben, fagyban, hóesésben, legfeljebb egy köpeny védi a mostoha időjárástól, zötyög vele a szekér az úton, nyeli a port egész nap, szóval nagyon is valószínű, hogy mindegyiküknek ott lapult a zsebében a pálinkás butykos, és munka végeztével sem rohantak haza, hanem egy bérkocsis kocsmában öblítették le az egész napos robot keserű ízét. Az ilyen kocsiskocsmákba szerintem nemigen volt tanácsos betévednie ábrándos lelkű költőknek, mert meg sem kellett szólalniuk ahhoz, hogy elcsattanjon arcukon egy pofon.

Bár szerintem Kosztolányi az ilyen helyzetekben is tudott bátran viselkedni. Esti Kornél egy német bérkocsissal különbözik össze, aki kevesli a kifizetett összeget, ezért üvölteni kezd, válogatott sértéseket vág a költő fejéhez, sőt az ostorával is felé suhint, de Esti nem ijed meg tőle, mert

ámulva hallgatja, hogy a bérkocsis milyen hibátlanul használja a rendhagyó igéket, „mily mesterien egyezteti az alanyt az állítmánnyal”, ezért tollat és papírt ragad, hogy lejegyezze a német szitkokat. A nyelvészek már csak ilyenek.

Gyanítható, hogy a Bérkocsis utcában, ahol ezek a kemény emberek hatalmas bérkaszárnyákban laktak, számos ilyen italmérés akadt. Már tisztában voltam a bérkocsis szó jelentésével, amikor azon tűnődtem el, hogy rendben, befejezi valamikor a munkát a kocsis, de mit csinál a kocsival, és legfőképp a lovakkal. Kérges szívű emberek lehettek, akik otthon az asszonyt meg a gyerekeket is kiosztották, mint napközben a szegény igavonót, és szívtelenül hagyták várakozni a kocsma előtt a konflist vagy fiákert, legfeljebb dobtak egy takarót a ló hátára, és rátették a fejére a zabzsákot.

Előbb-utóbb azonban ki kellett fogni a lovat, és éjszakára istállóban kellett elhelyezni, és itt jött a bökkenő. A környék házait látva nehezemre esett elképzelni, hogy itt istállók is lehettek, márpedig lenniük kellett, mert kevéssé tűnt valószínűnek, hogy kora hajnalban munkába indulva a kocsisok valami kültelki istállóba mennének gyalog, hogy befogjanak.

S valóban, a Tűzfalon túl csarnokbeli kiállításának anyagában azt olvasom, hogy „a Karácsony Sándor – 1945-ig Karpfenstein – utca 31–33. számú, klasszicista homlokzatú, mára műemlékké nyilvánított épülete régen fuvarosház volt: kétoldalt komfortos, egyszobás lakásokkal, hátul istállóval, kocsiszínnel”, vagyis száz-százötven éve még természetes volt, hogy istállók is tartoztak a nyolcadik kerület bizonyos bérházaihoz. Gondolhattam volna. Hiába tudjuk, ma már nehéz elképzelni, hogy a lótartás sokáig hozzátartozott a városi élethez, és még a Vas utca is onnan kapta a nevét, hogy kovácsműhelyek sorakoztak ott egykor, ahol lovakat patkoltak.

Itt olvashatóak korábbi Borongók. Itt pedig egy régebbi cikkünk a hajdani bérkocsisokról:

Konflis, fiáker, batár és omnibusz

Nyitókép: Fortepan