Persze a mesélés csak annak szabad, aki előbb elküldte a történetét a KRI munkatársainak, ettől eltekintve azonban semmilyen más előszűrője nincs a programban való részvételnek. Az én Józsefvárosom II.: Találkozások – Mondd el te is a legjobb történetedet! elnevezésű program lényege, hogy
„legyen egy hely, egy alkalom arra, hogy a józsefvárosiak találkozzanak egymással és olyan sztorikat hozzanak, amiket másokkal is szívesen megoszthatnak, miközben jó zenére, jó társaságban szórakoznak”
– mondja Lakatos Niki, a KRI külső munkatársa, a program egyik szervezője lapunknak. A jó zene már eleve garantált volt: Kardos Dani (gitár) és Vázsonyi János (szaxofon) jó húsz éve összeszokott duója hozta az elvárhatót, vagy annál is többet (zenei csúcspontok, szenvedély és virtuozitás!), amikor pedig Manuel Buda (szintén gitár) is csatlakozott hozzájuk, különös, de megkapó klezmeres-flamencós ízeket kapott a muzsikáció.
Na de a lényegre törvén emlékezzünk meg a sztorikról! Elsőként egy ismert arc, Pólyán József, Józsefváros kertészeti irodájának vezetője perdült a Lumen apró színpadára, és kezdett bele lendületesen mondókájába.
Színpadi rutint, mikrofonbiztonságot észleltünk, lámpalázat viszont sehol, lévén emberünk korábban a stand up műfajával is kacérkodott, innen az előadói szerepben való otthonosság.
„Itt mindenki lövéses, van valami defekt, persze a jó értelemben véve” – jellemzi munkahelyi közegét Pólyán, majd ennek szemléltetésére Zsoltika karakterét vázolja fel, akit – ismeretlen okból – mindenki csak Lomis Gyuszinak hív: „tőle tudom azt, hogyha esetleg lomizni támad az embernek kedve, mely kupacokat ne túrja át, mert azt már megtette helyette valaki más, nem lesz már benne semmi értékes. A titok az, onnan tudod, hogy áttúrták-e már a lomokat előtted, ha látsz egy tévét.
Na, ha annak a hátulját kiütötték azért, hogy onnan a nemesfémet kiszedjék, akkor menned kell tovább, mert tuti, hogy azt a kupacot már kicsontozták”
– avat be bizonyos szakmai fortélyokba Pólyán.
Aki derűs sztoriöblögetései közben kerületünk sokszínűségét, ellentmondásokkal teli, végletekben tobzódó életét egy példával szemlélteti: „Megyek az Illés utcában, ott áll egy Bentley Continental GT 6.0 W12, mellette meg ott parkol egy 30 éves Citroen, aminek minden eleme más, mert attól függ ugye, hogy mi volt akkor a bontóban, amikor összerakták.”
Ezután Cseh Veronika óvónő következett, aki Pólyánnal ellentétben igencsak meg volt illetődve a szerepléstől, némi mikrofonigazítás következett (hajolj közelebb, majd beállítom neked, sietett a segítségére Pap Dávid, veterán technikus és free-jazz pápa), ezután Cseh beszélt kicsit a családjáról (ahol gyakorlatilag mindenki óvónő), majd egy gyerektémájú verset rebegett el (költészettel is foglalkozik ifjú óvónőnk), majd sietve elhagyta a színpadot.
Őutána Lakatosné Jutka aktivista következett, aki bár nem itt él, itt dolgozik a kerületben és egyébként is ezer szállal kötődik Józsefvároshoz. Jutka 12 éve lett a Város Mindenkié aktivistája a kerületben, 9 éve az Első Kézből Hajléktalanságról csoportnak is tagja, és a kerületben ismerkedett meg azokkal az aktivista csoportokkal, akik közül sok barátot kapott:
„Itt élnek azok a barátaim, akik hozzásegítettek ahhoz, hogy kilépjek 30 évnyi hajléktalanságból és albérletbe költözzek, nélkülük ez nem ment volna.
Azt érzékelem, hogy itt az emberek máshogy állnak a szegénységhez, megértőbbek, elfogadóbbak lettek az utóbbi időben. Én érzékeny típus vagyok, a megbecsülés és a szeretet, amit itt kapok, ez az én Józsefvárosom” – fejezi be Jutka.
Oláh Norbert festőművész érkezett, aki akadályoztatottsága miatt nem tudta személyesen tiszteletét tenni a rendezvényen, ezért videóüzenetben küldte el az ő történetét a nézőknek, hallgatóságnak: „A 2015-ös menekültválság idején volt egy kerületi pinceklub, ahol punkok, hippik, művészek tanyáztak, de ekkor menekültek is voltak azon a helyen. Az egyik ismerősöm kérdezte, nem tudok-e én is segíteni nekik. Mondtam, hogy dehogynem: hazamentem az akkori lakhelyemre, a Dankó utcába, lefeleztem a ruháimat, összeszedtem őket, de vittem zsírkrétát is, gondoltam csinálunk egy kis rajzolós workshopot. Elkezdtünk dolgozni, erre odajött egy 40 év körüli fickó, bizonyos Nasser, akiről kiderült, hogy művész, dizájner, egész éjjel együtt rajzoltunk, miközben mutogatta a munkáit a telefonon. Megdöbbentő volt, hogy valaki, akinek menekülnie kell a hazájából, nemcsak a családját, a hazáját hagyja otthon, de a munkáit is. Remélem, nekünk soha nem lesz ilyesmiben részünk.”
Ezután szintén egy rutinos versenyző, Said Dániel következett (ő szintén a stand upos kaszt reprezentánsa a Dumaszínházból), aki józsefvárosi gyerekkoráról értekezett. Dani mindig is odavolt a technikai kütyükért, de mikor a mobiltelefónia korszaka következett, attól feküdt meg igazán:
„le se lehetett vakarni rólam a Nokia 3310-et”.
Az első fecske volt az osztályban, aki ilyennel rendelkezett, de aztán szép lassan a többiek is felzárkóztak, és egyszer csak felütötte a fejét egy addig ismeretlen jelenség is, mégpedig a telefonlopás. Notórius telefontolvaj garázdálkodott az iskola falai között, Danit pedig olthatatlan igazságérzete, az igazság minél teljesebb körű megismerésének szándéka (és Columbo hadnagy iránti rajongása) arra sarkallta, hogy tervet eszeljen ki a lefülelésére.
Ez pedig egy klasszikus módszert, a csali-kihelyezéses eljárást választotta, a konkrét csali pedig hősünk batár Nokiája lett. Nos, az eszköznek, úgy ahogy kell, lába is kélt kis időn belül, az elkövető pedig a takarítónő személyében lett beazonosítva. Ekkor jött rá Dani, hogy amit elért, csak félsiker: a tettes megvan, de a telefon visszaszerzésére elfelejtett tervet készíteni. Bele is ütközött hát a tagadás falába, mely áthatolhatatlannak bizonyult, az eszköz nem került meg, ez szülői apanázsból lett pótolva később, az elkövető pedig bármilyen szankció nélkül úszhatta meg az esethalmazt.
Said Dániel el, az est konferansziéja, a KRI-s Balázs-Piri Kató igazolt hiányzást jelentett be (az egyik tervezett előadó t. i. lebetegedett), de az elég népes, kb. 30 főt számláló nézőközönség nem maradt sztorimesélő nélkül:
az ilyenre mindig, bármilyen körülmények között kapható Molnár Péter mentette meg a helyzetet.
Az ismert szlemmer, egykori Fidesz-alapító, SZDSZ-es parlamenti képviselő, de ma már kőellenzéki jellegzetes orgánumán elkezdte mondókáját. Melynek lényege a nagyon fiatalon, 26 évesen elhunyt LMBTQ és általános emberi jogi aktivista, Rózsa Milán emlékének való tisztelgés volt. Molnár felidézte, amikor Rózsa a kerítést átmászva behatolt az Oroszországi Föderáció budapesti nagykövetségének udvarára, ahol egy szivárványzászlót a kezében tartva hangosan felszólította az orosz vezetést, hogy törölje el az országban élő homoszexuális közösség tagjait sújtó diszkriminatív törvényt: „Én sok tüntetésen voltam már, de ezt nem mertem volna megtenni. Aggódtam Milán miatt, hogy mit fognak ezért majd csinálni vele.”
Molnárnak sikerült beszédét rövidre fognia, ezután már csak a fent említett formáció zenéjében kellett elmerülni, hogy úgy érezhessük, az est méltón lett lezárva, a pogácsák és a pisztáciás csigák pedig kulturáltan el lettek fogyasztva,
az utolsót úgyse meri elvenni senki,
finom népek volnánk mi itt mindahány. Apropó finom népek: a szervező, Lakatos Niki szerint a további rendezvényeknél még jobban szeretnének nyitni a kerület átlagos lakói felé, ezért a következő ilyen etap nem a Palotanegyed patinás miliőjében „kerül megrendezésre” majd, hanem
elviszik azt a „körúton túlra”.
Ilyen volt a nyitóest a Nem Adom Fel kávézóban:
Fotók: Maros Viktor
