A csütörtök délelőtti megemlékezést Péntek Orsolya író-képzőművész, fotótörténetben járatos kulturtörténész beszéde nyitotta. A Kertész Andorként született, André Kertészként világhírűvé vált művész életéről, munkásságáról, egyediségéről, hitvallásáról mesélt, és összevetette Kertész életét és látásmódját más híres magyar származású, külföldön befutott pályatársakkal (Brassaï, Robert Capa, Lucien Hervé, Munkácsi Márton).

Péntek Orsolya azt mondta, Kertész született fotós volt, s másokkal ellentétben soha nem is akart más lenni. Felidézett egy Kertész-interjút: a művész azt mesélte el, hogy gyerekkorában a nagybátyja szigetbecsei padlásán egy adag fényképet talált, és onnantól fogva elkezdte fotókban nézni a világot. Már azelőtt kifejlődött a látásmódja, hogy fényképezőgépe lett volna. És mindez alapjaiban határozta meg egész későbbi művészetét, hiszen

A karrier nem indult könnyen, több elakadás is volt benne, mert Kertész ragaszkodott saját autonóm művészi státuszához és látásmódjához. Ezt sem a magyarországi, sem az amerikai közegben nem értékelték igazán.

Zsidó kereskedői családba született, fiatalon vesztette el apját. Az anyja a Teleki téri kávémérésük bevételéből igyekezett gyermekeit eltartani. Kertész a VII. kerületbe járt kereskedelmi iskolába, és 14 éves korában kapta meg első kameráját. Első felvétele Az alvó fiú 1912-ben készült, és ezen már látszik, hogy a kompozíciós készsége addigra kifejlődött. De erről tanúskodtak világháborús fotói, illetve az esztergomi rehabilitációs időszakban készült képek is, ugyanis két éven át gyógyult fel mellkaslövéséből, aminek következményében egy időre meg is bénult az egyik keze.

A háború után a Pesti Giro- és Pénztár Egyletnél kellett dolgoznia, amit nem kedvelt, még méhésznek is megpróbálta átképezni magát. 1924-ben egy fotópályázaton három fotóval indult. Az egyik zsűritag, a magyaros művészetet folytató Balogh Rudolf arra szólította fel, készítsen brómolaj másolatot a fotóiról. Kertész ezt határozottan visszautasította, mondván, a fotó az fotó, nem dolga, hogy a képet festményhez tegye hasonlatossá.

A határozott művészi elképzelés egész életét áthatotta, emiatt sokáig Amerikában sem ért el sikereket. Ott azt kérték tőle, hogy távolítsa el a képeiről a szexet, amire ugyancsak nem volt hajlandó.

1925-ben Párizsba költözött, de míg más fényképészek inkább politikai vagy megélhetési okokból kényszerültek erre, ő szabadságvágyból ment az emigráns művészet akkori európai központjába, ahol senki nem mondhatja meg neki, hogyan dolgozzon. Ebben az időben olyan magyarok éltek ott, mint Károlyi Mihály, Bölöni György, Czóbel Béla, Márai Sándor és felesége, Tihanyi Lajos, Kernstok Károly és pályatársa, Brassaï (született: Halász Gyula).

1927-ben nyílt meg első önálló kiállítása, és 1928-ban talált rá a Leica fényképezőgépre, amiről azt mondta, hogy azt gyakorlatilag neki fejlesztették ki. Ez a gépváltás jól látszott a munkásságában is. Ezt a Kertészt ismerte meg a világ is, és az 1920-as évek Párizsát az egész világ Kertész és Brassaï fényképei nyomán ismeri ma is. 1931-re már a világ száz legjobb fotográfusa közt tartották számon, fényképeit francia és nemzetközi lapok közölték rendszeresen.

1933-ban kijött híres párizsi albuma: a képeiről azt mondta, hogy ő soha nem dokumentál, hanem értelmez velük, amit az adott pillanatban érez, nem pedig azt, amit lát. Sok fiatal művészt segített kritikáival és tanácsaival, a világhírű francia fotóművész Henri Cartier-Bresson úgy nyilatkozta róla később:

1936-ban a Keystone cég meghívására költözött Amerikába feleségével, Sallai Erzsébettel, amit később megbánt. Pedig lehet, az életét köszönhette ennek, mert zsidó származása miatt a következő évek Európában üldöztetést jelentettek volna. De Kertész nem tudott mit kezdeni az amerikai miliővel, sosem sikerült igazán beilleszkednie, élete végéig európai maradt. 1944-ig amerikai lapok nem is közölték a képeit, első ottani albuma 1945-ben jelent meg és sikeres is volt, de kénytelen volt egy lakberendezési magazinnál, a Home and Gardennél elhelyezkedni, amit gyűlölt.

Kettős fotós élete volt, egy a munkáé, és mellette szabadidejében az autonóm fotográfusé. Tengerentúli képeit valami nagyon mély szomorúság hatotta át. Egy 1962-es kiállításának – valamint felesége üzleti – sikerei után végre kizárólag a fényképezésnek élhetett, ez karrierje második látványos felívelése volt. 1964-ben a New York-i Museum of Modern Arts mutatta be munkáit. Csak az 1970-es években térhetett vissza Magyarországra, ötven évvel távozása után. Amikor a felesége elhunyt 1977-ben, „egy valószínűleg magányos művész maradt ott Amerikában egy olyan civilizáció vendégeként, amit haláláig nem értett. (…)

– zárta megemlékezését Péntek Orsolya. (A kultúrtörténész arra kérte a jelenlévő fotósokat, hogy róla ne készüljön fénykép. Mérhetetlen mennyiségű fénykép készül egy nap a világban, és nem szeretne ennek a tárgya lenni; a kényszeres képrögzítés a XXI. század betegsége, ezek és a fotográfiai mű között óriási a különbség – mondta el nekünk az ünnepség után.)

A második beszédet Horváth Lászlótól hallhattuk, aki az emléktábla ötletgazdája volt. Maga is foglalkozik fényképezéssel, és egészen közeli kötődése is van a helyszínhez. A családja ugyanis a nagyon közeli Alföldi utcában élt 1910 óta, nagyszülei, szülei és ő maga is itt nőtt fel. Mint büszke józsefvárosi fotós és városvédő civil ezért inkább Kertész életművének itteni, kevéssé ismert időszakáról beszélt, melyet

és még feldolgozásra vár. Ahhoz ugyanis azt a hatalmas mennyiségű archív fotót, negatívot, diát is át kellene nézni, melyet a fotográfus az utókorra hagyott, és amiből az 1925 előtti Józsefvárosról is sokat megtudhatnánk.

A legkorábbi képein a családja szerepel, édesanyja, testvérei és nagynénje. Főleg az emberek érdekelték, és bátran kiment az utcára is, hogy a valóságot megragadva örökítse meg embertársait, nem pedig a műtermi álvalóságban láttatta őket. Mindez abban a korszakban szokatlannak számított. Megmaradt az utókornak a fotó az édesanyjáról, amint megérkezik a Teleki téri kávéméréshez, az utcán sétáló testvéreiről, a nagynéniről, aki elszundított a lakásuk erkélyén, de láthatunk világháborúban bevonuló katonákat is.

Ettől a hétköznapi látásmódtól csak a párizsi években, 1925 után távolodott el. Az 1910-es években még inkább dokumentál, ott van a kor legfontosabb eseményeinél, a nagy háborúban katonaként is részt vesz, dokumentálja a háború utáni forradalmakat. Talán ő fényképezte a háború kitörését éljenző tömeget a Népszínház utcában 100 méterre a mostani emléktáblától, de egészen biztosan ő örökítette meg a román katonák egyik nagyobb alakulatának itteni menetét 1919 augusztusában.

Horváth László megköszönte az önkormányzatnak, hogy támogatták a kezdeményezését.

A harmadik beszédet Erőss Gábor alpolgármester tartotta, aki azzal a történettel indított, amit nem nagyon ismerni Kertészről. 1905-ben jelent meg egy cikk a Független Magyarország című lapban, ami egy 11 éves kisfiúról szól, aki olvasmányélményeinek köszönhetően arról álmodozott, hogy egyszer majd ő is világutazó lesz. Ám ezeket a terveit a szülei nem vették komolyan, ami olyannyira zavarta őt, hogy magához vette megtakarított zsebpénzét és világgá ment. A rendőrség kereste, és hamar megkerült, de húsz évvel később már semmi nem tartotta vissza attól, hogy újra elinduljon a nagyvilágba, ezúttal már hosszabb útra térben és időben.

Az alpolgármester arról is beszélt, hogy bár az emléktábla a Népszínház utca 47. bejáratához került ki, de a közeli Teleki tér 6. számhoz is ki lehetett volna rakni, ahol korábban laktak. A Teleki téren működött az a kávémérés is, amit édesanyja, özvegy Kertész Lipótné, született Hoffmann Ernesztina üzemeltetett. A kávémérések mellőzték a kávéházak pompáját, de azért ez is a társasági élet központja volt, még ha az éjjeli kártyacsatáknak és biliárdozásoknak nem is adhatott teret. A korabeli fotók szerint héberül is ki volt írva, hogy kóser kávémérésről van szó. Legelső képeinek egyik helyszíne volt ez a kávémérés, egyik egy tátva maradt szájjal, az asztalnál ülve alvó fiúról.

1914-ben költöztek a Népszínház utca 47-be, az emléktábla feletti erkélyről készült néhány korai fotója, mielőtt bevonult volna katonának. Az emléktáblára az került, hogy 1914 és 1928 között élt itt, de ezt hosszas kutatómunka után sem sikerült biztosan kideríteni, a szakértők sem tudják teljes biztonsággal megerősíteni. Ugyanis 1925-ben már Párizsba ment Kertész, de valószínűleg még vissza-visszatért egy darabig józsefvárosi otthonába is.

Háborús sérülésének rehabilitációja alatt Esztergomban gyógyult, ott készült egyik első híres, művészileg is elismert képe, a víz alatti úszó férfiról. Egy másik ikonikus fényképe a Förstner Magdáról készült Szatirikus táncosnő már a párizsi korszakában készült, ennek keletkezéséről így számolt be utólag:

„Azt mondtam neki: csinálj valamit, ami a stúdiósarok szelleméhez hasonló. Elkezdett mozogni a szófán. Hirtelen csinált egy mozdulatot. Csak két expozíciót készítettem. Nem kell száz tekercseket elfényképezni, ahogy manapság csinálják. Az embereket csodás dolog mozgás közben fényképezni. Azt jelenti, hogy el kell kapni a megfelelő pillanatot: a pillanatot, amikor valami átváltozik valami mássá.”

Erőss Gábor egy másik józsefvárosi momentumot is felidézett Kertész életéből, aki a halála előtti évben hazalátogatott Magyarországra és a József utca 37. alatt található műteremház kertjében szobrokat fotózott.

A beszéde végén is elhangzott egy józsefvárosi illetőségű kapcsolódás: jövőre a Magyar Nemzeti Múzeumban nyílik majd a Kertész-tárlat, ami valószínűleg sokakat fog érdekelni.

Az ünnepség végén a megszólalók – a fotótörténész, az emléktáblát kezdeményező fotográfus és az alpolgármester – együtt koszorúzták meg az emléktáblát.

Nyitókép: Huszár Boglárka