Soroksár és Pesterzsébet akkor még egy kerület volt, mindkét városrészben meglehetősen sok cigány ember vett rész az ellenállásban.
Strausz Károly („Cigány Karesz”) volt annak az ellenálló osztagnak a vezetője, amit főleg romákból álló ismerőseiből szervezett: Horváth László, Kránitz László, Mohácsi Gusztáv, Németh Mihály, Németh Sándor, Petrovics István, Sztojka Gyula, Sztojka László, Sztojka Péter, Sztojka Vince tartoztak a parancsnoksága alá. Többnyire testvéri, rokoni kapcsolatban álltak egymással, segédmunkások, vándoriparosok, vándorkereskedők voltak.
Ezek az emberek katonai kiképzés nélkül, a hazaszeretet és a változás, a jobb élet reményében vállalták az életük árán is a vakmerő harcokat. Strausz Károly az osztagával november 11-ig kitartott, míg sokan mások már a november 4-i megszállás másnapján letettek az ellenállásról.
Strauszék voltak azok a budapesti szabadságharcosok, akik utolsóként tették le a fegyvert.
Ha rajtuk múlik, és ha az erzsébeti-soroksári forradalmárok, nemzetőrök velük tartanak, nem menekülnek el a szovjet túlerő láttán, valószínűleg a helyszínen vesztették volna az életüket. Strausz szigorúan bírálta el, árulásnak tartotta a megfutamodást.
A szemtanúk szerint Strausz volt a legszigorúbb az árulógyanús nemzetőrökkel szemben. Az utolsó napokban ő még mindig igyekezett egyben tartani a csoportot.
A forradalmárok egybehangzóan azt állították, hogy az ellenállás idején egyáltalán nem a származást nézték, csak az számított, hogy együtt harcoljanak a hazáért, a haza szabadságáért. Aztán valahogy mégis megjelent, odakerült a romák neve mellé a cigány mint jelző: Cigány Manci, Cigány Karesz, Kiscigány, a zsidók neve mellé meg, hogy Zsidó Laci stb. De lehet, hogy csak én látok ebben mögöttes tartalmat.
A Kis Cigányról született egy börtönvers is, az utolsó sorait idézem:
„a kis cigányt mi vágtuk le a rácsról,
trikóját hurkolta nyakára.
Ez lett a hallgatása ára.
A veréstől félt, de nem a haláltól…”
Kihallgatási, vallatási jegyzőkönyvekben olvastam, hogy a cigányok nem köptek, nem vallottak a társaikra a kínzások ellenére sem. Nem így sokan amazok, akik menteni akarták a bőrüket.
És motoszkál bennem még egy kérdés: tudjuk, hogy a forradalom idején előbújtak a nácik, voltak zsidók és romák ellen is pogromok több helyszínen. Most vajon mi történne a közösségeinkkel, ha netán az elégedetlenség utcára vinné a népet? Vajon most maguk közé vennék-e romákat vagy a zsidókat, mint 56-ban, amikor az volt a jelszó: „aki magyar velünk tart”? Mennyire tartanak most bennünket, zsidókat, cigányokat magyaroknak?
Nem szeretném megtapasztalni. Holott mi, romák folyton azt hangoztatjuk, mert így is érzünk: cigánymagyarok vagyunk.
Három roma kivégzett áldozatot tartanak nyilván hivatalosan a történészek. Ezzel szemben – feltételezésem szerint – mintegy tizenhat főre tehető a számuk, beazonosításuk még további kutatást igényelne. A forradalom 60. évfordulóján olyan feltételekkel kaptam volna erre a kutatásra támogatást, amit nem tudtam volna időben teljesíteni. Akkor Joka Daróczi Jánossal 21 roma hősről készítettünk 3-4 perces portréfilmeket, alapvetően az én kutatásom alapján.
Már egyikük sem élt, de sikerült megtalálnunk a családtagjaikat, leszármazottaikat. Sőt, olyanok rokonait is megtaláltuk, akiket a sortüzekben gyilkoltak meg. A nem roma kutatókkal szemben óriási előnyünk van, mert belső ismeretségeink révén eljuthatunk a keresett személyekig. A nem roma kutatók csak abban az esetben merték megnevezni egy-egy forradalmár cigány származását, ha arra a periratokban vagy a vallatási jegyzőkönyvekben utalás történt. A mi ismereteink ezen túlmutatnak ebben az esetben is.
Nyitókép: Horváth József / Fortepan
