Hogyan indult a pályafutásod? Mivel foglalkoztál a művészetterápia előtt?

Már fiatalon művészeti karriert képzeltem el magamnak, de ahogy az általában lenni szokott, az én szüleim is azt mondták, hogy ez a pálya ugyan nagyon szép, de nemigen lehet belőle megélni. Ez elbizonytalanított, és természettudományi gimnáziumba jelentkeztem. Felvettek az orvosi egyetemre, a diploma után kutatási területen kezdtem dolgozni. A művészet szeretete azonban megmaradt, a tanulás, később a munka nehézségei mellett az tartotta bennem a lelket, ha alkothattam.

Mikor döntöttél úgy, hogy karriert váltasz?

Amikor először hallottam a művészetterápiáról, rácsodálkoztam, nahát, ilyen létezik? A munkám révén a terápiás rész nálam már adott volt, a művészetet pedig mindig is szerettem, ezért örültem, hogy van egy szakma, ami összeköti a kettőt. Közel 25 évnyi orvosi pályafutással a hátam mögött, a negyvenes éveim végén úgy éreztem, ez az, amit nekem szánt a sors: a művészet által segíteni az embereknek.

Miben tud segíteni a művészetterápia?

A „hagyományos” pszichoterápián a kliens a pszichológussal vagy pszichiáterrel beszélget a problémájáról. Ezzel ellentétben a művészetterápia nonverbális terápia: az érzéseinket, gondolatainkat nem beszéddel kommunikáljuk, hanem festünk, énekelünk, táncolunk, írunk. A művészetterápiában az alkotás témája nem egy adott problémára irányul, hanem nagyobb teret adva, távolabbról közelít. Például a kliensnek nem azt kell lerajzolnia, amitől szorong, ellenben a szorongással, mint érzéssel foglalkozhatunk: különféle módokon megjeleníthetjük, mondjuk festéssel vagy gyurmázással. A szakemberek felismerték, hogy a nonverbális terápiák jól kiegészítik a verbális pszichoterápiát. Van, aki úgy érkezik hozzám, hogy a terapeutája javasolta, jöjjön el és az itt készült képeit vigye magával a pszichoterápiás alkalomra, és beszélgessenek arról, milyen érzések, gondolatok születtek alkotás közben.

A művészetterápia többféle készséget fejleszt. Segít, hogy elérjük a tudatos jelenlétet, s ne a múlton szorongjunk vagy a jövőn aggódjunk, hanem a jelen pillanatában éljünk. Képessé válunk arra, hogy felismerjük és tudatosítsuk az érzelmeinket, ezáltal kontrollálni is tudjuk őket. A csoportban végzett munka hozzájárul kapcsolati hatékonyságunk fejlődéséhez is. Javítja a mentalizálás képességét, segít, hogy megértsük a magunk és mások viselkedését az érzelmeink, vágyaink, mentális állapotunk figyelembevételével, így könnyebben alakíthatunk ki jó kapcsolatokat. Mindemellett sok új képzőművészeti technikát ismerünk meg, próbálunk ki az alkalmak során.

Milyen út vezetett idáig, miután eldöntötted, hogy ezzel szeretnél foglalkozni?

Elvégeztem a Pécsi Tudományegyetem képzőművészet-terapeuta képzését, amit az Általános Orvostudományi Kar és a Művészeti Kar közösen indított. Ez erős alapokat adott, de a módszeremet nekem kellett összeállítani. Külföldön már fejlett volt a művészetterápia, ezért figyelemmel követtem, hogyan dolgoznak az angol, amerikai, skandináv és japán szakemberek, tanulmányoztam a vizsgálataikat, amik a terápiák hatását mérték.

Több évtizedes orvosi pályámat lezártam, és főállású vállalkozóként vágtam bele az új munkámba. Ez egy egész embert igénylő hivatás: a klienseknek szükségük van a teljes figyelemre. A foglalkozások este, munkaidő után zajlanak. Amikor utána hazamegyek, még órákig forgatom a fejemben a történeteket, amiket a kliensek megosztottak a csoportban, és éjfélig azon gondolkodom, hogyan tudok segíteni, mivel készüljek a következő alkalomra. Ezt részmunkaidőben, nyolcórás munka mellett nem lehet hatékonyan csinálni.

A Kálvária téren tartod a foglalkozásaidat. Miért itt rendezted be az alkotóműhelyed?

A képzőművészet-terapeuta képzés alatt találtam rá a budapesti PsychArt rendezvényre, ami évente van a Semmelweis Egyetemen, és ott 24 órán keresztül lehetőség nyílik a közös alkotásra. Festékek, ecsetek, vásznak várják a résztvevőket, és bárki csatlakozhat, egyetemisták, festőművészek, éppen arra járók, valamint mentális betegeket is várnak a rendezők, mert a programmal a pszichés betegségekkel kapcsolatos stigmákat csökkentenék. Önkéntesként vettem részt a rendezvényen, a lebonyolításban segítettem. Itt kerültem kapcsolatba a Moravcsik Alapítvánnyal és a VIKOTE Kognitív és Sématerápiás Központtal, ők itt működnek a VIII. kerületben. Sokan jelentkeztek hozzájuk pszichoterápiára, ezért a kliensek várólistára kerültek. Felajánlottuk nekik, hogy amíg az időpontjukra várnak, jöhetnek hozzám művészetterápiára – így kezdődtek el a foglalkozásaim ebben az alkotóműhelyben, és azóta is itt tartom őket, az alapítványtól bérlem a termet.

Hogyan képzeljünk el egy művészetterápiás foglalkozást, mi történik itt?

A foglalkozások zárt csoportokban zajlanak, vagyis ugyanazok az emberek találkoznak egymással hétről hétre. Minden csoport egy biztonságos tér, ahol elfogadóak, megértőek vagyunk egymással. Ide mindenki azért jön, mert küzd valamivel, legyen az akár önbizalomhiány vagy épp egy komoly mentális probléma.

A művészetterápia kétpólusú: az egyik végén a tevékenység öröme, a flow-élmény áll, belefeledkezünk az alkotásba, kizökkenünk a mindennapokból. A másik pólus az úgynevezett művészet-pszichoterápia, amikor célzottan egy pszichológiai problémával foglalkozunk: beszélgetünk róla, körbejárjuk és egy rövid pszichoedukáció után ezzel kapcsolatban alkotunk, majd az alkotásokat közösen kielemezzük a csoporttal. A kezdő csoportfoglalkozásaim inkább e második pólushoz közelítenek, majd ahogy hónapról hónapra haladunk tovább, egyre kevesebb a pszichoedukáció, és az alkotás öröme kerül előtérbe. A kliensek különlegesebb technikákkal is megismerkednek ilyenkor: nemcsak festünk és rajzolunk, hanem kollázst készítünk, kinetikus homokkal szobrászkodunk vagy akár graffitizünk is többek közt.

A csoportfoglalkozások mellett műhelyfoglalkozásokat is tartok. Népszerűek például a japán életstílusműhelyek, ahol a résztvevők megismerik a japán szemléletmódot az élet értelméről, a boldogságról és a tökéletességről, miközben hagyományos technikákkal alkotunk.

Tegyük fel, hogy valaki szeretné kipróbálni a művészetterápiát, de fél, hogy nincs kézügyessége, kreativitása. Szükséges a jó rajztudás?

Dehogy, egyáltalán nem! Én annak örülök, ha valaki azt mondja, hogy az óvodában rajzolt utoljára, mert az azt jelenti, hogy nincsenek berögzült sémái, mozdulatai. Nincs semmilyen elvárás, aminek meg kellene felelni, csak az önkifejezésen van a hangsúly. Azt szoktam mondani, ha csak egy piros pöttyöt rajzolsz, nekem az is jó – aztán majd beszélgetünk arról a piros pöttyről.

Bujk-Földesi Tünde

Fotók: Huszár Boglárka