Olyan 6 éves koromig elhittem, hogy a Jézuska hozza a fát szaloncukorral, üvegdísszel, csillagszóróval, és az ajándékokat is tőle kapjuk. A szüleink elvittek a nagyszülőkhöz, amíg díszítették a fenyőt, s amikor hazamentünk, már ott állt teljes pompájában, a játékok, csokik, szaloncukrok szanaszét hevertek a szobában. Azt mondták, nagyon sietett a Jézuska, mert más gyerekhez is menni kell, azért csak bedobálta az ablakon és már repült is tovább.
Az örömünk határtalan volt. Hárman voltunk testvérek, alig két-két év korkülönbséggel, én vagyok a legfiatalabb. Apánk sorba állított bennünket, mint az orgonasípokat, és énekeltük a Mennyből az angyalt. Egy karácsonyra különösen szívesen emlékszem. Kaptam egy kis kerekes kutat, amibe vizet lehetett önteni, és vödörrel lehetett kimerni belőle. Az igazi hű mása volt. Az igazinak a közelébe sem engedtek, ezzel meg annyit pancsolhattam, amennyit csak akartam.
Hozzánk nemcsak szenteste jött a Jézuska, hanem nyáron, ősszel, tavasszal is, ha anyánknak úgy volt kedve. Ha vásárolt valamit nekünk, szépen becsomagolta, kiállt a tornácra és szólt:
„Jézuska! Itt vagyunk, dobd le az ajándékot!”
S láss csodát! A kezébe pottyant a csomag. Vajon hogyan csinálhatta?
Az új házunkban már másként teltek a napok, nem volt kedve a bolondozáshoz, a játszáshoz, másként teltek a karácsonyok is. Fáradt lehetett, akkor már dolgozott. Nekünk kellett felöltöztetni a fát, apánkkal közösen. Még nem volt az a kis fém kampó, cérnát kellett kötni a szaloncukorra, mit mondjak, az nagyon utálatos dolog. Mindig apu faragta be a talpba a fát, és minden egyes alkalommal megtörtént, hogy ügyetlenségének hangot adva így kiáltott: „azt a szép szűzmárjáját a szentantallal!”. Anyám meg sopánkodott, és imádkozott: „Bocsásd meg Istenem a bűnét, mérgében azt sem tudja, mit beszél!”
Hagymákat, krumplikat aggattunk a fára, már nem a mennyből az angyalt danolásztuk, hanem magyar nótákat költöttünk át jóféle szójátékokkal megtűzdelve. Aztán persze leszedtük a zöldségeket, hogy ne szentségtelenítsük meg se a karácsonyt, se a fenyőt, ami mégiscsak az egyik szimbóluma. Miután elcsendesedtünk a vacsora után, apu felolvasott valamit, folytatólagosan, ahogyan minden más este is, ha nem muzsikált. Felejthetetlen emlékek maradnak azok a közös együttlétek is, amikor kirepülve otthonról, családjainkkal együtt a szüleinknél töltöttük az ünnepeket.
Nekünk nem az ajándékozásról szólt, nem arról, hogy ki ad értékesebb dolgot a másiknak, sokan voltunk, nem is engedhettük volna meg magunknak.
Az együttlét okozott örömöt,
nekünk ez az ünnep a szeretetről szólt.
És arról, hogy nem hagyjuk magukra sem a szüleinket, sem a testvéreinket. Elég sokszor előfordult, hogy a férjem és a bátyám karácsonykor, szilveszterkor külföldön muzsikáltak. Milyen szomorúak lettünk volna, ha nem lettünk volna egymásnak, s mindegyikünk magányosan ünnepel. A gyerekeink az unokatestvéreikkel, mint édestestvérek, úgy nőttek fel, ezért az apjuk hiánya kevésbé viselte meg őket. Míg mindenki élt, a főzésről, sütésről anyám és anyósom gondoskodott. De jó is volt! Nem szakadtunk meg a munkában.
Ma már ez a feladat rám hárul, meg a férjem testvérének feleségére. Örömmel tesszük mindketten, mi lenne velünk, ha a gyerekeink ránk se hederítenének? A karácsony elsősorban a családi együttlétről szól. Sok idős, de fiatal ember is magányosan kénytelen eltölteni az ünnep három estéjét. Barátok, rokonok nélkül. Ezért nő ilyenkor az öngyilkosságok száma. A roma közösségekben ilyen nem fordulhat elő. Nálunk az egyik vezérlő elv a rászorulókról, az elhagyatottakról való gondoskodás. Ha mégis megteszi valaki, akkor valamiért kiszakadt a közösségéből.
Figyeljünk egymásra! Boldog karácsonyt!
Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévők ingyenes segélyszámát: 116-123 vagy 06 (80) 820-111!
Fotó: Unsplash
