Az elmúlt néhány napban a cigányzenészek egymilliárd forintos támogatásának hírétől volt hangos a média. Érdekes szalagcímek láttak napvilágot: „Oktatásra, egészségügyre nincs, cigányzenére van egymilliárdja a kormánynak”. Nem hiszem, hogy túl érzékeny vagyok, ha a szavak mögötti tartalomban haragot, felháborodást vélek felfedezni. A közvélemény ilyetén való befolyásolását, a cigányság ellen hangolását a magyar újságírók részéről igazán tisztességtelennek tartom. Nem mintha nem tartanám prioritásnak az egészségügy rendbetételét, de a kettő mégsem hasonlítható össze.

A másik szalagcím: „Cigány hagyományokat teremtene a kormány”, majd a cikkben kifejtik, hogy a Muzsikáló Magyarország 2024 keretében hagyományteremtő szándékkal Dankó Pista Emléknapot is szervez a Magyar Turisztikai Ügynökség (MTÜ), s ennek keretében a fővárosban a turisták a leglátogatottabb területeken a magyar kultúra helyett teraszokon játszó cigányzenészekkel találkozhatnak.

A cigányzene a magyar kultúra része, ráadásul nem is cigány zene, hanem magyar zene. A cigányok teremtették meg a magyarokkal közösen azt, amit ma cigányzenének hívunk, ez egyikük nélkül sem jöhetett volna létre. Ezzel a zenével táplálták és ápolták a cigányok a nemzeti érzést a magyarokban, amikor arra szükség volt. Ez az a magyar zene, amit cigány muzsikusok tettek világhírűvé.

A cigányzene évtizedek óta hanyatlóban van, a szakma pedig kihalófélben. A cigányzenész dinasztiákban mára többnyire csak a zenészség maradt meg. Melyik szülő az, aki koldusbotra akarja juttatni a gyermekét? Klasszikus és jazz-zenét tanulnak inkább az utódok, és sokan nem is a tipikus cigányzenekari hangszert választják, ami kézenfekvő lenne az apai tanítás okán. Gitár, basszusgitár, dob a divatos hangszer, mellette még talán a szaxofon, lányoknál a hegedű és a cselló mellett a hárfa és a fuvola. Minimális azon fiatalok száma, akik a hagyományos kávéházi cigányzene tanulására adják a fejüket. Egyébként ma már az is gyakori, hogy a szülők egyéb, kurrens értelmiségi szakmák felé irányítják a gyermekeiket. Informatikusok, közgazdászok, jogászok kerülnek ki garmadával a zenész családokból.

A támogatás nem titkolt célja a cigányzene megőrzésének elősegítése, feléleszteni a turisták és a magyar közönség érdeklődését. Az idei programban mintegy ötszáz vidéki és budapesti zenész kap lehetőséget négyhavi muzsikálásra.

A program két koordinátora, Lakatos Miklós és Sárközi Lajos prímások megfogalmazták aggályaikat is: lesz-e ennyi muzsikus, akit be lehet vonni a programba? Nem azért, mert nincs annyi magasan képzett cigányzenész, hanem mert nem hagyják ott a meglévő stabil munkahelyüket (többségük biztonsági őr, taxis, vagy vendéglátásban felszolgáló), ahol ráadásul valószínűleg a havi fizetésük is magasabb annál az összegnél, mint amennyit a programban kapnának.

Másfelől pedig kevés a cimbalmos és a brácsás. Ezek a hangszerek nélkülözhetetlenek a zenekarban ahhoz, hogy jól szóljon. A megoldás az volna, ha vissza lehetne állítani a cigányzene rangját, amihez elengedhetetlenül szükséges lenne a magas szintű képzés, amilyen annak idején volt az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) Stúdiójában. Akkor kaphattak működési engedélyt a cigányzenészek, ha kategóriavizsgát tettek, anélkül nem muzsikálhattak.

De fontos szerepük van ebben a vendéglátósoknak is. Érdemes volna a program zárásánál kutatást végezni, hogy mennyire lendítette fel a forgalmat az élő zene. Mindezzel együtt remek kezdeményezés a Muzsikáló Magyarország. Még jobb volna, ha nem négy hónapra, hanem egész évre szólna a megbízatás. Minden bizonnyal örömmel térnének vissza a megélhetés miatt pályát elhagyók, mert a cigány muzsikusnak mégiscsak a hangszere és a zene jelenti a mindenséget.

Fotó: Mile Máté