Ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor nehezünkre esik elismerni a születésünk előtti történelem létezését. A „hiszem, ha látom” nem annyira buta elv, mint amilyennek elsőre tűnik. Persze látjuk a múltban rögzített képanyagot, ami azonban semmit sem bizonyít. A Holdra szállást is sokan vélik utólag megrendezett filmnek.
Szüleink és nagyszüleink elbeszélése alapján talán hajlandók vagyunk elhinni a huszadik század létezését, de a tizenkilencedik század csak mese habbal. Egy Jókai-regény sosem élt szereplőkkel és kitalált történetekkel.
Egy látogatásom a Salgótarjáni úti zsidó temetőben viszont meggyőző bizonyítékot jelentett nekem arra, hogy éltek emberek a tizenkilencedik században is. Nem tudom, miért hiszek jobban egy sírkőnek, mint a fotóknak, de tény, hogy egy rövid séta ebben a túlvilági csendben érinthető közelségbe hozta az ezernyolcszázas éveket.
Vannak élő és vannak halott temetők. A szomszédos Fiumei úti sírkert élő temető, mert még most is helyeznek el ott földi maradványokat. A vele szomszédos zsidó temető viszont halott, mert évtizedek óta nem temetnek ide senkit.
Vannak itt hatalmas családi sírboltok és magányos sírok is, de mindjüket ugyanazzal a mohó étvággyal falja a vegetáció, a gyilkos borostyánt ugyanis nem érdekli, hogy élő fát fojtogat vagy kopott sírkövet, mászik vakon, ha hagyják.
A falánk borostyánt az sem érdekli, hogy boldogtalan hírlapíró porlad-e a sírkő alatt, aki száz cigarettát szívott naponta, és még a kefelevonatokból is a mérgező ólmot meg a nyomdafesték bűzét szívta rózsaszín tüdejébe, és lapzárta után egy koszos csehóban egy pohár pálinka mellett magyarázta tompuló tekintetű asztaltársának, hogy most aztán vége a képmutatásnak, mert a cikke lerántja a leplet.
A borostyán ezt ugyanolyan közönnyel veszi tudomásul, mint az alatta porladó úrnő unalmas életét, aki férje korai halála után csak az evésben lelte örömét. A tekintélyes összeg, mely ura után öröklődött, elégnek bizonyul arra, hogy mindig nagy mennyiségű sertés-, marha- és baromfihús legyen a konyhán a megfelelő mennyiségű zöldségekről és fűszerekről nem is beszélve.
A hírlapíró korán elhalt, mert a szesz és a dohány mohón falja a tüdőt, szívet, gyomrot, és negyvenes éveire aszott vénember lett. Felesége, aki tüdőbeteg volt, hamarosan követte a sírba. A falánk özvegy sem élt sokáig, mert egész nap fel sem kelt az ágyból, meg sem ette a reggelit, máris az ebédet sürgette, hogy rövid délutáni alvást követően a vacsorát firtassa. Elhízott, és ötvenévesen megütötte a guta.
Persze nyugosznak itt egy életen át szorgalmasan dolgozó, mintaszerű életet élő, köztiszteletben álló polgárok is, akik hűségesek voltak hitvesükhöz, példás szülők és imádott nagyszülők lettek, ebéd után a szalonban elszívtak egy szivart, este megittak egy pohár bort, álmuk nyugodt volt, ébredésük friss, és hunyorogtak, amikor a nap a szemükbe sütött.
Az évszámokat böngészve a sírköveken a legkorábban született halottat próbáltam megtalálni. Özvegy Gold Mórné Strasser Mária 1808-ban született, és tiszteletre méltóan magas életkort megérve 1899-ben, egy évvel a huszadik század beköszönte előtt hunyta le a szemét. Minden bizonnyal boldog életet élhetett, és egy egész évszázad filmkockáit őrizte elméjében, amikor meghalt.
Nem volt ott Bécsben a Szent Szövetség 1815-ös megkötésekor, mert hétévesen épp csak a számokkal és írásjelekkel ismerkedett egy elemi iskolában, az 1838-as nagy pesti árvíz idején már Gold Mór hitvese volt, több gyermek anyja, aki csak hírből hallotta a rettenetes árvíz pusztítását, bár egy távoli rokonának családja és minden vagyona odaveszett.
A szabadságharc is elkerülte családját. Negyvenéves volt, a kor ízlése szerint idősödő, más vélemények szerint érett, érzéki nő, akinek katonatisztek, ügyvédek, tanárok udvaroltak, és még egy hírlapíró is, aki… de ezt hagyjuk.
Aztán szép lassan megöregedett, az udvarlók elmaradtak, Gold Mór is egyre búskomorabb lett, de azok a csendes esték feledhetetlenek, amikor a díványon kötögetve elnyomta az álom, és odakinn halkan hullott a hó. „Das Kossuth war ein großer Schurke” – vagyis az a Kossuth egy nagy gazember volt. Ezt a véleményét haláláig hangoztatta. „Szép ember volt, zengett a hangja, de mindenkit csak elámított vele, és romlásba döntötte ezt a szegény országot”, mondogatta.
Elias Tafler viszont 1858-ban halt meg, élete ötvennegyedik évében, vagyis 1804-ben született. Egyéves volt, amikor Csokonai Vitéz Mihály meghal, így már nem menthette meg a költőt, viszont Beethovent még talán. Ha Elias húszévesen valahol elkapja a nagy zeneszerzőt 1824-ben. Beethoven ötvennégy éves, félig vagy egészen süket alkoholista, akinek ramaty egészségi állapotán nem sokat segít, hogy a kocsmárosok ólommal édesítik a vörösbort.
Elias belép a borozóba és szemével Beethovent keresi, aki a sarokban ül és szomorúan mered pohár italába. A csapost kérdezi, hogy jár-e ide bizonyos Ludwig Beethoven. A ’van’-t kihagyja a névből, nem akarja ezzel bosszantani a csapost, aki a szemével a sarokba int, hogy ott van, akit keres. Elias ekkor veszi a bátorságot, odamegy, és egy papírt tol Beethoven elé, melyen ez áll: „Bitte trinken Sie diesen beschissenen Wein nicht, er enthält Blei. Blei ist Gift” – kérem, ne igya ezt a vacak bort, mert ólmot tartalmaz. Az ólom méreg.
Beethoven elmosolyodik – ritka pillanat – és hellyel kínálja Elias Taflert, aki ügyetlen mozdulatokkal próbálja kihúzni a széket, hogy leülhessen rá. Érthető módon zavarban van. Miről beszéljenek. A csendet Beethoven töri meg. Hangja kissé torz, nem hallja magát, istenként beszél, akit nem érdekel mások véleménye.
A hatvani Deutsch családnak is van itt sírboltja. Hatvany Lajos nevét hiába kerestem. Nem itt nyugszik. Pedig ő volt az, akinek sikerült úgy felbosszantania Ady Endrét, hogy a költő többek között a „Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja, / Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül” sorokkal vágott vissza, és ez nem csekélység, mert Ady is istenként beszélt, akit nem érdekelt mások véleménye.
Délután negyed háromkor érkeztünk a temetőbe, és a portás, akinek nem lehet túl sok dolga, aggódva közölte, hogy háromkor zár, s kérdezte, hogy mit akarunk. Mondtuk, hogy ne aggódjon, háromra itt vagyunk, úgyhogy három előtt tíz perccel sietve elindultunk a kijárat felé, de útközben még belebotlottunk Futtaky Gyula hírlapíró sírkövébe, és – olcsó szóvicc – futólag arra gondolok, hogy tán éppen ő az a hírlapíró, akit elképzeltem, de szó sincs róla. Nevét bekopogva komoly Wikipedia-bejegyzésre bukkanok. Őt nem lehet ennyivel elintézni.
