A Fiumei úti temető – Nemzeti Sírkert – szomszédságában bújik meg a Salgótarjáni utcai zsidó temető. A temető 2002 óta műemlék, s 2016-ban került a Nemzeti Örökség Intézetének kezelésébe. Minket Szabó Viktor, az intézet történész-idegenvezetője vezetett körbe a viszonylag kicsi, alig öthektáros területen, ami Pest egyetlen zsidó temetője volt 1892-ig.

A zsidók nem bolygatják halottaik sírját, itt nincs sírmegváltás, a pesti zsidóság történetének lenyomatát láthatjuk teljességében egészen az 1950-es évekig, jó húsz éve pedig már egyáltalán nem temettek ide.

A zsidóknál nincs halottak napja, de egy egész évig gyászolnak, és a hagyomány szerint jorcájtra (jiddis, a német jahrzeitből), vagyis a temetés után egy évvel állítanak sírkövet. Nem virágot, hanem köveket, kavicsot tesznek a sírkőre.

A szokás a sivatagi időkre nyúlik vissza, amikor köveket tettek a sírra, hogy a vadállatok ne kaparják ki az elhunytat. De a köveknek spirituális jelentése is van, a hervadatlan öröklétet, a lélek halhatatlanságát jelzik, de azt is, hogy élettelenre csak élettelen kerülhet. A temetőből kijőve pedig füvet tépnek, s maguk mögé dobják, hogy a Halál angyala nyomukat veszítse.

Ma éppen ros hásáná van, zsidó újév (idén szeptember 15–17-ig tart az ünnep), amikor mindkét napon megfújják a sófárt (kosszarvkürt), aminek sokféle jelentése van – így felébreszti az önelégült, szunnyadó lelkeket, visszhangozza a próféták sirámait, alázatra int –, de a halottak feltámadására is emlékeztet: „Mind a világ lakói és a földnek lakosai, amint zászlót emelnek a hegyeken, majd látjátok, és amint fújják a harsonát, meghalljátok.” (Izajás 18.3)

Ilyenféle érzülettel lépjen be az ember a temetőbe, amiben férfi nem járhat fedetlen fővel. A bejáratnál, a portán egy nagy dobozban mindenki talál magának kipát (sábeszdeklit), és mehet máris. Kérdeztem a portást, zsidó-e, de nem, állami alkalmazott ő is, de ismeri és a látogatóktól számonkéri a zsidó temetői szokásokat. Persze csak a legfontosabbakat, mint amilyen a fejfedő viselése, nőknél a fedett váll és az illetlen viselkedés kerülése: nem eszik, iszik ott az ember, s dolgát sem végzi a fák között, s nem lép a sírokra, nem lép át rajtuk.

Ha ezt a keveset betartja az ember, bátran sétálhat a fák alatt, a sírok közt, és eltávolodhat a mindennapok zűrös világától. Persze ehhez előbb oda kell találnia, ami nem teljesen egyértelmű. A Salgótarjáni utca ugyanis véget ér a temető bejárata előtt. A 37-es villamossal legjobb menni (a Népszínház utcában, a Blahánál indul), a bejártatnál tesz le. Autóval nehezebb, a Salgótarjáni utca ugyanis hirtelen megszűnik a temető bejárata előtt, és betorkollik az MTK új utánpótlási központjához, ott azonban parkolni nem lehet, csak a keskeny utca szélén a fák alatt, ha van hely.

De most már lépjünk be a temetőbe a várkapura emlékeztető bejáraton át!

Szemben a Lajta Béla tervezte szertartási épület, vagyis annak romjai, ami szégyenszemre nem a háborúban pusztult el, hanem a 80-as években. A közel-keleti hangulatú épület zárt volt, tetővel, ebből alig látszik valami, van terv arra, hogy helyreállítják valamikor. Itt búcsúztatták a halottat, itt gyülekezett a gyászoló család is.

A temetőnek ezen a részén csupa nagynevű és gazdag ember (család) sírja található főleg a XIX. század végétől, akik a modernista, neológ közösség tagjai voltak. Ezek a sírok nem követik a hagyományt, romantikus és monumentális alkotások, amiken keverednek az európai, a magyar és a zsidó jelképek. Vázsonyi Vilmos ügyvéd középen álló síremléke jól példázza ezt, van rajta római vesszőnyaláb (fasces) és turul is, de hát ő miniszter is volt és a Polgári Demokrata Párt vezetője. Nem messze a szalámigyáros Herz Ármin családi sírhelye, de a közelben van Weiss Manfréd családjának és a Hatvany-Deutsch családnak a kriptája is. A síremlékek közt néhány modern felfogású is van, ezek is Lajta Béla munkái, kivételesen magas építészeti nívón.

A XIX. századvég híres családjai már a temető szélén – itt épült a díszes bejárat – és kerítése mentén kaptak helyet, és ahogy haladunk befelé, úgy egyre régebbi sírokat találunk. Az első sorokban szintén sok ismerős nevet találunk, ilyen Josef Zwacké, a szeszgyár alapítójáé is. Közelében számos neves rabbi síremléke található, ezek a sírok sem hagyományosak, legtöbbször márvány obeliszkek, de egyre több héber betűs felirattal.

És elérkeztünk a sírkert középső részébe, amiben hagyományos, héber írású sírok sorakoznak szinte egymás hegyén-hátán. A temető nagy részét mára erdővé terebélyesedett fák árnyékolják, a fák között sírkövek mindenfelé. A történelem ott a köveken, amik ide-oda dőlnek, néhol több darabban fekszenek. Hogy kik nyugszanak itt, erről a kezelőnek sincs pontos jegyzéke, a sírok feliratát pedig nehéz kibogoznia még annak is, aki jártas a héberben, jiddisben.

Mintha elvarázsolt erdőben járnánk, olyan az ember érzése, bármeddig elidőznék itt. A zsidó temető rekreáció szempontjából nem annyira nyitott, mint a Nemzeti Sírkert, ahol a füvön üldögélni lehet, és biciklizni, kocogni is akár, de csendben sétálni itt is lehet.

Szabó Viktor elmondta, hogy a temetőt a második világháborúban támadás érte. Nem a temető volt a célpont, hanem azok a stratégiai létesítmények, amik körülvették, a vasút, a józsefvárosi pályaudvar és üzemek. Az amerikai és brit repülők szőnyegbombázása egy néhány tízméteres szélességű sávon elpusztította a régi temetőt. Az elpusztult sírok közé, mellé a budapesti gettó halottait temették a háború végén a bombatölcsérekbe. Mára benőtte a fű, a fák is megnőttek, de jól látható, hogy mélyebben van, mint a temető többi része. Itt a sírok többségét kis kőtábla jelzi, de fa fejfát is látni. A kőtáblácskák az út mentén is sorakoznak, néhol egészen sűrűn. Ők nem kaphattak rendes temetést, a halottaknak legfeljebb a porát hozhatták ide, mert valahol meggyilkolták, tömegsírba tették őket. Ez a temető legszomorúbb része, nem csupán azért, ami ezekkel az emberekkel történt, hanem mert itt ma is érezhető a hátramaradottak fájdalma.

Innen az út a kerítés mentén vezet vissza, és helyenként nehezen járható ösvénnyé szűkül, amin kövek, tégladarabok nehezítik a járást. A kerítés egy darabján kilátni a Kerepesi út felé, itt húzhattak el egykor a bombázók. Az ösvény mellett romos síremlékek között ott egy frissen felújított is. Az utódok nem felejtkeztek el az ősök emlékéről, és az emigrációból visszatérve helyreállították.

Sajátos hely ez a temető. Örök nyughelye a halottaknak, ezért az enyészet itt természetes, egyes jelentős síremlékeit azonban művészi értékük miatt meg kellene menteni. Ez nem fog gyorsan menni, ezért óvatosságra intik a látogatót a romok mellett.

Fotók: Huszár Boglárka