Édesapád, Pecek Lakatos László kiváló dobos, játszott a legendás Kis Rákfogó együttesben és a Miniben is, nagybátyád, Lakatos Pecek Géza pedig korának egyik legjobb dzsesszdobosa volt. Ez eldöntötte a pályádat, gondolom.
Nem dzsesszzenésznek készültem. A családban generációk óta mindenki zenész – kivéve a nagypapát, ő orgonajavító volt –, ezért természetes volt, hogy zongorázzunk, legyen jó zenei alapképzettségünk, amiből bármi kinőhet. Édesapám nem akart orientálni, 14–15 éves koromig, amíg zongoráztam, nem is tartottak tehetségesnek. Csak 13–14 évesen, a dobbal való találkozásom után tudtam megnyílni. Ő egyszer Kanadából gyönyörű dobfelszereléssel tért haza, amit a szobánkban állított fel. Nagyon tetszett, és onnantól minden nap beültem mögé játszogatni. Édesanyám észrevette, hogy egyre több időt töltök a dobnál, s egyre kevesebbet a zongoránál. Édesapám, amikor egyszer muzsikálni indult, meghallotta a dobolást, és akkor tudta meg, hogy én gyakorlok. Ebben tehetségesnek talált, és tanárhoz adott. Egy ideig Jávori Vilmostól tanultam, majd a Nap utcai zeneiskolában Új Balázshoz jártam. Egy jó tanár utat mutat, megtanítja a kottarendszert, a zenét alkotó formákat, de mi, dzsesszzenészek, a nagyok felvételeiből tanulunk igazán.
Veled kapcsolatban mindig megemlítik Géza nagybátyádat. Ő is tanítgatott?
Ő rengeteget járt külföldre fellépni, nem volt ideje ilyesmire, én pedig még gyerek voltam. Jó kapcsolat volt közöttünk, de nagy korkülönbség, így sajnálatos módon nem tanultam tőle. Az azonban megtisztelő, hogy alkalmasnak találtak arra, hogy a nevét, családunk nevét továbbvigyem.
Családod előző generációi cigányzenét játszottak. Te milyen viszonyban vagy ezzel a műfajjal?
Édesapám sem cigányzenész, már ő is ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik hangszert és műfajt váltott. A rendszerváltás óta alig maradt tere a cigányzenének, de ez a folyamat már régebben elindult. Ezért főleg zongorára és klasszikus zenére taníttatták a fiaikat, hogy megélhetést is találjanak a zenében, ha ezt választják hivatásul. A cigányzene egyedülálló kvalitásait ismerve nehéz megmondani, fejlődés ez vagy butulás. Szégyenként élem meg, hogy a tradíciónkat nem ismerem és a cigányzenéhez már nincs közöm. Mi meg tudtuk tanulni a dzsesszt, hozzá is tudunk tenni valamit, de cigányzenét csak az képes játszani, aki abban nőtt fel.
Zenei fejlődésedre kik gyakorolták a legnagyobb hatást?
Ha a világ NB I-es zenészeit nézzük, nem is dobosokkal kezdeném. Hatalmas hatással volt rám Herbie Hancock vagy Miles Davis. Maga a zene fogott meg, a játékmód. Vannak persze dobos példaképeim is. Az önkifejezésben Elvin Jones volt nagy hatással rám, és mindenki tudja rólam, mekkora Jack DeJohnette-őrült voltam. Azokat a stílusjegyeket, amiket különösen szeretsz, fiatal zenészként észreveszik a játékodon is. Ez idővel szép lassan lepucolódik, mert arra törekszel: amit a nagy hatású zenészektől tanultál, azt úgy tudd alkalmazni, hogy a saját egyéniségedet formáld meg.
A dzsesszzenészek magasan képzettek, de csak alkalmanként játszanak kottából. Mitől függ ez?
Amikor jam sessiont játszunk, dszemmelünk, a dzsesszsztenderdek közös nyelvét beszéljük, mert ezeket kívülről ismerjük. A saját kompozícióknál kottát is használunk. Sokszor előfordul velem is, hogy új zenéknél kotta van előttem, de mire színpadra lépünk, már fejből tudok mindent.
A dzsesszben a ritmus meghatározó, egyesek az ütősöket mégis a többi zenész mögé sorolják.
Bőrökből és vasdarabokból zenét, művészetet kreálni nem egyszerű, hangokból sokkal könnyebb. Elég rossz meglátás tehát, ha az ütőhangszerest lenézik.
Feltűnt, hogy koncert alatt mennyire figyelsz a többiekre. Ahogy pedig a bőgőssel, Egri Jánossal összenéztetek időnként, mintha tanár és tanítvány párbeszédét láttam volna.
Abszolúte így van. Egri Jánossal 6 éve játszom jam sessiont, és előtte is dolgoztam vele. De mióta bevett a triójába, mint mentoromra, tanáromra, az idősebb emberre nézek fel rá. Mindenki másképp éli meg a zenét, de azt gondolom, a zenében a kommunikáció rettenetesen fontos. A zene együtt-játék, mint egy jó beszélgetés. Nagyon fontos, hogy a másik mit közöl, mert én abból táplálkozom. Fontos, hogy figyeljünk egymásra, akkor lesz mindenkinek igazi élvezet a zenélés.
Sok zenész, köztük dobos arcán is mintha a zene megszülésének szenvedése lenne látható. Te azonban mosolygós dobos vagy, derű van minden mozdulatodban.
A katarzist érzem, amikor leülök a dobokhoz. Nekem a zene minden, önkifejezés és boldogság, ha ott nem jó valami, akkor sehol sem jó.
Egy dobosnak mennyit kell gyakorolnia?
Nem csak a dobosnak, minden zenésznek eleget kell gyakorolnia. De a lényeg nem a mennyiségben, hanem a minőségben van. Ha van benne tudatosság, akár egy óra is elég lehet, ám tíz órát is gyakorolhatsz úgy, hogy semmi értelme. A lényeg, hogy felfogd, a zenében mi a fontos, mitől lesz a játékod zenei, mit akarsz a zenétől. Technikai bravúrt vagy zeneiséget, önkifejezést, érzelmeket.
A Nap utcában nőttem fel, s régen édesanyáméknál gyakoroltam minden nap 5–6 órát. Képzelheted, hogy a lakók mennyire szerettek. Most a Nap utcai zeneiskolában gyakorlok, ahol a régi tanárommal jó barátságban vagyunk.
Ebben az évben alig játszhattatok a járvány miatt.
Erről inkább nem is szeretnék beszélni. Szinte újra kell majd tanulnunk játszani. A zene nem olyan dolog, mint más szakma, hogy megtanultad és az örökké megmarad. Mint a sport, örökösen fejlesztened, kondiban kell tartanod magad, különben nem tudsz teljesíteni.
Ebben a nehéz periódusban alig kaptunk segítséget. Nevetséges pályázati támogatásokkal találtak meg minket, ami csak egy telefonszámlára elég. A helyzet megalázó, és a szakmától távoli munkákat kellett elvállalni a puszta fennmaradásért. De nem keserít el, mert azt mondtam, ez tapasztalatgyűjtés, ezt is meg kellett élnünk. Ha nem lenne a zenélés szenvedély, az életünk része, rég abbahagytuk volna.
Fotók: Ványi Ákos és Lakatos Pecek András archívuma
