Zuhogott az eső, ráadásul két hangszertok is volt nálam, ezért taxit hívtam a Ganz gyári próbahelyünk elé, hogy hazafuvarozzon. Ritkán járok taxival, mert ki nem állhatom a vaníliaillatú utasteret meg a felhangosított kereskedelmi rádiók ostoba műsorvezetőit, pocsék zenéit, a nyolcvanas és a kilencvenes évek legnagyobb slágereit, a taxisofőrök fölényeskedését. Most azonban ennek épp az ellenkezőjéhez volt szerencsém. Semmi szagosító, semmi rádió, csak egy hetvenes öregúr, akivel viszont társalognom kellett.

Ami kissé vontatottan indult, és kezdetben a fővárosi autós közlekedés bonyodalmaira korlátozódott, mígnem aztán az Orczy úton, ahol kisebb dugóba keveredtünk, hirtelen meg nem nyílt az öregúr, akit pimaszság öregnek neveznem, mert tíz évvel lehetek fiatalabb nála. Ez viszont sokat segített, amikor évtizedeket ugráltunk a huszadik század második felének történetében, és egy huszonéves utas csak bután hallgatott volna, amikor az öreg elárulta, hogy 1968 óta taxizik. Jóllehet magam nyolcéves voltam akkor, mégis értelmesnek tűnő válaszokat tudtam közbeszúrni.

Lassan araszoltunk az Orczy úton, miközben a hatvanas évekből eljutottunk a hetvenes évek elejéig. Az öreg megkérdezte, hogy gitárokat szállítok-e a hangszertokokban. Mert fiatalon, amikor már taxizott egy ideje, ő is vett egy gitárt, de nem volt hozzá tehetsége, ezt beismerheti így ötven év után. Annál tehetségesebbnek érezte magát a fociban, bár arra nem gondolhatott, hogy profi legyen, ezért aztán sakkozni kezdett, és abban is elég jó volt. És képzeljem el, hogy a sakkjátékos haverjai is elég jól fociztak.

Egy alkalommal például annyira meleg volt, hogy nem tudtak megmaradni a szobában a sakktábla mellett, ezért lementek megmártózni a Balatonban, de volt ott egy focipálya is, ahol valami profifélék fociztak. Na ő meg a sakkos haverjai úgy elverték azt a profi brigádot, hogy jobban se kell, akik azóta is tartoznak nekik száz forinttal, ami akkoriban nagy pénz volt, mert harminc korsó sör is kijött belőle. Ebből tudtam, hogy a hetvenes évek elején járunk, mert 1977-ben én már öt forintért ittam életem első sörét.

Utána játékvezető lett, mármint labdarúgómeccseken bíró. Elvégezte a tanfolyamot is, és nagyon szerette csinálni, még úgy is, hogy a lelátóról mindenki őt szidta. Nem is ezért hagyta abba, hanem mert ráment minden hétvégéje, amit főképp a felesége nehezményezett, ilyenek ezek a nők. Mert hétközben meg taxizott, azt nem hagyhatta abba, valamiből meg kellett élni, úgyhogy csak aludni járt haza a hitvesi ágyba. Na, ez így nem mehetett tovább, ezért a játékvezetői karrierje is derékbe tört, de az utolsó meccsére mind a mai napig emlékszik.

Itt már a nyolcvanas évek elején járhattunk, és valahogy sikerült kikeverednünk az Orczy úti dugóból is, lassan a Kálvária térhez értünk, ahonnan már csak pár megálló Baross utcai otthonom. Szóval az utolsó meccsén a Kinizsi Húsos játszott valami kispesti textiles csapattal. A Húsos három nullra vezetett az első félidőben, de kezdtek nagyon elfáradni. Csupa nagydarab hentes, keményen belementek minden helyzetbe, de ez egy idő után kevésnek bizonyult.

A textilesek, mind hórihorgas, nyakigláb gyerek, jobban bírták a strapát, és szép lassan ki is egyenlítettek. Ez már a második félidőben történhetett, vetettem közbe óvatosan, és az öreg azonnal rábólintott, hogy persze, a húsosok nem bírták szuflával és kezdték is elveszteni a türelmüket, egyre többet szabálytalankodtak. Már a Szigony utcánál jártunk, és kezdtem aggódni, hogy a hátralévő kétszáz méteren megtudjam, mi lett a végeredmény.

Szóval már majdnem vége volt a mérkőzésnek, percek lehettek hátra és a textilesek épp támadtak, nem akarta lefújni a meccset, pedig a Húsos szurkolói már ordítva követelték, és velük nem volt tanácsos ujjat húzni. A textilesek középcsatárja, a nevére sajnos nem emlékszik, már a tizenhatoson belül volt, amikor felrúgták. Ő pedig kénytelen volt megítélni a tizenegyest, amit a textilesek be is rúgtak és így négy háromra győztek.

Mondtam, hogy kártyával fizetek. Semmi akadálya, felelte az öreg, aztán még hozzátette, hogy jóllehet, azt a tizenegyest már a kilencvenegyedik percben lőtték be, de a szabálytalanság jóval előtte, valahol a nyolcvannyolcadik perc környékén történhetett, ezt a partjelzője is megerősítette utóbb, és mindig megbízható partjelzőkkel dolgozott, ezt nem is lehet másképp. Ezzel sajnos vége szakadt játékvezetői karrierjének, mert a Húsos-szurkolók leeresztették a kocsija mind a négy kerekét, és ezzel még olcsón megúszta.

Szerencsére volt nála kézipumpa, anélkül soha el nem indult volna sehová.

Itt olvashatóak a korábbi Borongók.

Nyitókép: A Baross tér a Keleti pályaudvar indulási oldalánál, 1990 – Fotó: Erdei Katalin / Fortepan