„A zene számomra olyan, mint az oxigén, nem tudnék nélküle élni” – ezzel a mondattal nyitotta a beszélgetésünket Mari.
Gyerekkorában a Verseny utcában laktak. A hatalmas szobákban elfért a hangversenyzongora, a cimbalom és más hangszerek, például gitár, nagybőgő, klarinét, harmonika, több hegedű.
„Nálunk éjjel-nappal muzsikaszó hallatszott, mégsem voltunk viszályban a szomszédokkal.”
Sokan jártak hozzájuk tanulni, gyakorolni, cigányzene, jazz és klasszikus zene, operanyitányok, hegedűversenyek voltak a repertoáron. „Én ötévesen zongoraművész akartam lenni, tanultam zongorázni, zeneelméletet is. A tanárnőm Bartók tanítványa volt. Nagyon tehetségesnek tartott, aztán az általános iskola elvégzése után mégis egészségügyi szakközépiskolába mentem.”
Általános ápoló és asszisztens végzettséget szerzett, majd munka mellett továbbképezte magát, csecsemő- és gyermekápoló is lett. „Bizonytalan voltam és kishitű, mások előtt nem igazán mertem zongorázni, nem mertem megmutatni a tudásom. Nem tudom, hogy mi okozta bennem ezt a kishitűséget, mert a családom körében királylány voltam. De hiába voltam otthon királylány, az otthonomon kívül féltem mindentől.”
Félt, sőt, szinte rettegett az élettől. Nem járt semmilyen közösségbe, cigányok közé sem, mert úgy gondolta, „minden cigánylány szebb, mint én”.
A félelmet talán anyja ültette el benne, aki szinte naponta elmondta, hogy bevagonírozták a családot,
és csak annak köszönhető a megmenekülésük, hogy az oroszok akkor már itt voltak és felrobbantották a síneket.
„Nagyon rosszul esett nekem, hogy ilyen háborús szenvedésekről mesél, szerettem volna szép dolgokat hallani és élvezni az életet.” A zenében lelte meg az örömét, koncertekre járt az unokaöccsével – „fantasztikus élmény volt például Chick Coreát Herbie Hancockot, Elton Johnt és Szakcsi Lakatos Bélát hallgatni. De a legnagyobb kedvencem Oscar Peterson volt, bátyám, Buffó Rigó Sándor mutatta meg nekem bakelitlemezen, külföldi útjáról hozta. Idehaza akkoriban alig ismerték a nevét. Meg persze sokat olvastam, és érdekelt a színház, szívesen kipróbáltam volna magam színészként, ha lett volna merszem. De nem volt!”
A bátorsága 50 éves korában jött meg,
amikor megalakult a C-ESZ-FISZ-A nevű cigányasszonyok kórusa. „Kinyíltam, odaültem a zongorához, még hangképzést is tartottam. Azóta már szerepeltem egy még be nem mutatott amerikai Netflix-sorozat egyik epizódjában is: kiemelt szereplőként egy zongorista asszonyt kellett alakítanom.”
Hívták az újonnan alakult Dikh Rádióba is irodalmi műveket felolvasni, és kapott szerepet Kökény Anna Emlékezz rám! című filmsorozatában is. Készít zenei átírtatokat, és szemez a zeneszerzéssel is.
„Isten adott nekem mindenféle tehetséget, de 50 évig visszaéltem a bizalmával.
Most már tudom, azért kapjuk a talentumokat, hogy az embereknek örömet szerezzünk. A kisebbik lányom hasonlóan kishitű, amilyen én voltam, holott csodálatos az énekhangja, gyönyörű festményei vannak, többféle tehetséggel áldotta meg őt is az Úr. Próbálom neki elmagyarázni, hogy ne várja meg, míg ötvenéves lesz. Ha van bátorsága, örömteli lesz az élete, ha átadja magát annak, aminek az Isten szánta, s azzal tudja meghálálni neki az adományát, ha másokkal megosztja.”
Jelenleg egy klinikai vizsgálatokat készítő kutatóközpontban laboráns. Munka mellett kevés ideje jut az alkotásra, de nemsokára nyugdíjas lesz, és „kizárólag annak fogom szentelni az életemet a családomon kívül”.
A nagyobbik lánya már férjnél van „örülnék, ha megajándékozna egy unokával, de nem nógatom, mert a gyerekvállalás kizárólag az ő magánügye. Férjem Varga István, a Megasztárban tűnt fel, akár alakíthatnánk egy családi kórust is. Nem tagadom, ma is gyakran kételkedem magamban, de segítenek a barátok, akik biztatnak és szeretettel vesznek körül.”
